Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
A párthatározatok végrehajtásáért mindenki egyformán felelős. A nyakunkat törik ki, ha ebben erélyesen nem intézkedünk! A titkárnő elvtárs átvett egy csomó papirost és magában még jobban duzzogva, folyton az utolsó villamosokra, a nagy hóra, az óbudai keskeny hegyi utcácskára, beteg anyjára gondolva elkezdett keresgélni és gyűjteni az iratcsomók, levelezések között. Időnként nagy kötegeket rakott Dénes asztalára és mellette egy nagy, magas karosszék ölébe. Majd hallatszott, hogy többfelé telefonál, intézkedik, rakosgat. Dénes már el is felejtkezett róla iratai felett. III. De fejfájása folyton erősbödött. Már a vacsora sem ízlett neki. Most azonban már a halántéka is lüktetett. Hiába fogta homlokát két keze közé. Rezei is éppolyan forróak voltak. Nem tudta határozottan, milyen láz gyötri. Néha lépteket, távoli nyikorgásokat, ajtók csapódását hallotta. A hangok az üres folyósokon végigrohanva kísértetiesen megsokszorozódva visszhangzottak az épület túlsó végéről. De a (zajok és sóhajok között még félelmetesebb volt a véres csend hullámzása a homályos folyósokon és főleg a rideg lépcsőházakban. Hogy a fullasztó némaságot megtörje, Dénes néha fel-alá járt a szobájában. De ugyanazok a vádló, vad szemek meredtek rá a falakról itt is, mint az előbb a folyósokon. És a támadóhangú, banális, barbár feliratok, amelyek már a könyökén jöttek ki! A rossz széntől valami csípős, füstös, kénköves szag áporodott a falak közt. Valóságos hideg pokolnak érezte ezt a sarokszobát, sátáni arcok között, Lenin kopaszságának! hideg fanatizmusa alatt. Ablakot sem mert nyitni, mert amúgy is hideg volt. De egyszer, úgy tíz óra tájban véletlenül a nagy sarokablak előtt megállott és rajta keresztül kitekintett az éjszakába, a parlament előtti térre és az égre. A hóesés már elállott. Csupán egy-két pehely szállingózott még az ablak előtt. Most lenn a téren két nagy ívlámpa fehér fényében meglátta a Kossuth-szoborcsoportozatot, de majdnem egészen fehér hólepel alatt. Csak magának Kossuthnak az alakja meredt ki a fehér éjszakába, ég felé mutató újjal, mint valami nagy felkiáltójel. Alatta a népet befútta a hó. Hó alatt dobolt riadót a kis diákarcú honvédgyerek. Hó alatt trombitált marsot a Damjanich-huszár. Hó alatt búcsúzott az apa a fiától, a diák a tanárjától, a vőlegény a mátkájától. Befútta a hó az egész népet, a fegyvereket és ágyúkat, sáncokat és lovakat, betakarta egyelőre a sóhajokat, a szenvedéseket, a falvakat, az álmokat, a vágyakat. Csak Kossuth magaslottí ki a hólepel alól. Dénes szája körül keserű mosoly futott végig, mert Jókai regényére gondolt: “Szabadság a hó alatt”! Aztán felnézett a távolabbi budai hgyek felé. Ott az ég már félig kitisztult és keskeny újhold rengedezett az Istenhegy feletti kékség közepén a fehér éjszakában. Látszott, hogy a hóvihar már elvonulóban volt. A Gellért-hegy oldaláról pedig két sor kis bárányfelhő indult el, még bátortalanul, pásztor nélkül, óvatosan, de azért már bújócskát játszott az elszórtan előragyogó csillagokkal. Néhány méltóságos óraütés a budai tornyokból az áhítat leplét terítette a fehér karácsonyi tájra, de egyúttal jelezte a keresztény történelem, az Idő mély lüktetését is a végtelen, fehér éjsza-ÚJ MAGYAR ÚT — 440 —
