Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
ÚJ MAGYAR ÚT nyújtotta a kapitánynak, megnyugtatásul. Gépelt sorokban ott volt az egész fogadási műsor, minden egyes szó, akár egy nyomtatott színdarab, amit csak le kellett játszani. A kapitány egy gyors pillantást vetett a papírra. “Remélem, tudják a szerepüket” dünnyögte. Az érkezők akkorra már majdnem a díszkapunál voltak. Két oldalt az emberek némán álltak és néztek. Senki sem a katonákat nézte. Csak azt a hármat, a katonák között. S a némaság feszült volt, mint a húr. Az Apostol szeme megkereste a kíváncsi bámészok tömegében Lidi nénit. A púpos és pálinkaszagú kis öregasszony elértette a pillantást és engedelmesen előugrott rej tekéből, mint egy megriadt fürjmadár és bagótól rekedt torkának minden erejéből elsikította magát: “Megleltétek a Szabadítót? Láttátok az Égi Bárányt? Szegények Megváltóját?” Mintha váratlan támadás érte volna őket, a három pásztor megtorpant ott az út közepén, a katonák között. Szemük ijedten szökdösött Lidi nénire és Lidi néniről a körülállókra, mintha abban a szempillantásban ébredtek volna föl valami delejes álomból. Szemük fehérje csillogott, mint a megriadt állaté. A kapitány alig észrevehetően intett a kezével s a hat katona lassan lelépett az úttestről, magukra hagyva a Jézusnézőket. Nehány pillanatig mély és döbbent csönd volt és egyebet sem lehetett hallani, csupán a társaik sorába belépő hat katona bakancsának csikorgását a kavicson. Lidi néni kezdte rosszul érezni magát ott egyedül az út közepén, szemközt a három érkezővel és félszegen, kissé ijedten visszatipegett a tömegbe, mint aki elmondta a leckéjét és a többi nem tartozik reá. S a pásztorok, a hazatértek, csak álltak ott az út közepén, a díszkapuval szemben, megriadt arccal, és hallgattak. Valahol a figyelő tömegben suttogó mormogás indult, mint amikor szél támad a fenyvesek között. A kapitány az Apostolra nézett. Az Apostol előrelépett egyet és fölemelte a kezét: “Isten hozott vissza, három pásztorok”, szólalt meg pompás zengő hangján. “Itt áll a nép és tudni kívánja, hogy elvezetett-e a csillag a Szabadítóhoz? Láttátok a Megváltott Világot? Beszéljetek, pásztorok!” A három ember ott, az út közepén megrándult a szavaktól, akárha korbács érte volna őket s elgyötört arcuk még szürkébb lett. Jábó, a lopó, oldalra fordult, ösztönösen sunyi mozdulattal, mintha futni készülne. Borza, a hazudó, behúzta hosszú nyakát a vállai közé és pislogott mint a pulyka. Kehős pedig reszketni kezdett egész testében és kitátotta a száját. — 412 —
