Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
WASS: A pásztorok hazatérnek “Lá ... Iá ... láttuk .. !” dadogta “Mi... mindent láttunk .. ! Bo ... borzasztó sok mindent láttunk .. !” A kapitány a kezében levő papírra pillantott, de ezek a szavak nem voltak ott. Valahol az iskolások között egy gyerek elkuncogta magát. A kapitány összehúzta a szemöldökeit és Borzára nézett, a középsőre. Neki kellett szólania elsőnek a műsor szerint. A hazudó elvörösödött, és gyorsan bólogatni kezdett. “Láttuk, igenis, láttuk!” kiáltotta hangosan. Hátul a falusiak tömegében nevetés támadt. De két oldalt a hegyi nép nem nevetett. Csak állt és nézett. Állt és nézett és várt. És hallgatott. “Mondjátok el bátran, mindenki előtt, hogy mit láttatok!” biztatta az Apostol a három hazatértet. A kapitány is segíteni akart. Kezét a szájához emelte és úgy súgta Borza felé a papirosról a kezdő szavakat: “Láttuk a dolgozó nép paradicsomát . . .” De ebben a pillanatban jobbszélen megszólalt egy öregasszony. Csöndes, tiszta, szelíd hangon, ahogy anyák szoktak beszélni. “Mondd el szépen az igazat, fiam!” S Borza, a hazudó, kinyújtotta a nyakát a hang felé, szeme megnőtt, nagyra, kerekre és úgy csuklott föl belőle a szó, mint egy zokogás: “Anyám! Jaj, édesanyám . . !” És aztán elkezdte és mondta, hadarva, ijedten, a hosszú sovány ember, akárcsak egy megrémült gyerek. “Egyenruhás embereket láttam, anyám, rengeteg sokat! Akik pincékben ütik-verik a védteleneket s azokat, akik nem akarnak hazudni . . . !” És Jábó, a lopó is megszólalt, ziláltan, kiabálva: “Láttuk hogy miként veszik el azt, ami a másé a Szabadító nevében.. !” És Kehős felgyűlt arccal közbesivított, karjaival hadonászva: “És rengeteg sok katonát láttunk, rengeteg sok katonát, akik jobban félnek saját tisztjeiktől, mint az ellenségtől . . !” Már az első szavaknál a kapitány holt sápadt volt. Az Apostolra nézett, aki kimeredt szemmel, szinte megkövültén meredt a három kiválasztottra, mint aki nem tudja elhinni, hogy jól kitervelt kísérlete csődbe jutott. “Te és a teóriáid...” morogta a kapitány ingerülten és öklében galacsinná gyúródott a műsor értéktelen papirosa. Aztán hátrafordult és intett a katonáknak. Az első sor előre lépett. A három ember ott, az út közepén mindebből semmit sem látott. Csak a régi, ismerős arcokat látták maguk körül s a szó ömlött belőlük, szaggatottan, panaszosan, kétségbeesetten, mint gyermekekből, akik váratlanul újra maguk körül érzik a szülői hajlék biztonságát. “Mindenki, aki igazat mond, pincékbe kerül . . !” — 413 —
