Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-01 / 9-10. szám

ján is a hivatalos körök részéről valami hűvös közömbösséget észlelhettek és mihamar magukra maradtak. A vallásos alapú liberálist is gyanúsnak, destruktívnak tartották a tekintély tartó körökben. Egy kalap alá vették őket a Max Nordau, Heine, Virchov, Léon Gambetta-féle papfaló liberalizmussal.

E tekintetben az orthodoxia egyéb, keletibb fajtáival együtt a lutheránus orthodoxia is súlyosan vétett a történelem törvényei ellen. A bismarcki porosz szellem megvetette lábát a monarchikus-feudális antiliberálizmusban. Bismarck Goethe műveit destruktívoknak tartotta az egyetlen Götz von Berlichingen középkori históriájának kivételével. Viszont alkuba bocsátkozott a szociálizmussal (Lassalle) és azt akarta felhasználni a liberálizmus, a polgár szabadságjogai ellen. Bebel útján ugyanaz a tekintély-államba szerelmes hegeli szellem kinyújtotta ölelő karjait az antiliberális marxizmus felé. A két anti-liberális irányzat kereszteződéséből állott elő Poroszország és vele együtt az orthodox lutheránizmus tragédiája, amely az államban jobban bízott, mint az egyének szabadságjogainak dinamikus erejében, “under God.”

Németh László szerette e szót használni: “mélymagyarság”. Ezzel szemben állott a sznob-magyarság, a jampec-magyarság, az aszfalt-magyarság és sok tekintetben a hivatalos, politikai Magyarország. Ehhez hasonlóan meg kellene különböztetni sekélyes, csak-burzsoá városi liberalizmust és mély-liberálizmust. Az előbbinek a látóköre elvégződött a városi sorompóknál. Ezen kívül voltak a “provinciák”, a közigazgatás prokonzuljainak alárendelve. De Wien, Páris, New York megint beletartozott a látókörbe. Ez a sekély-liberálizmus néha esztelenül radikális, máskor még rövidlátóbban konzervatív volt.

Nagyjaink szociál-liberálizmusa ellenben mély-liberálizmus volt. Gyökerei lenyúltak a parasztságba, a századok Idő-barázdáiba, a temetőkbe, elsuhant ősök és hősök életébe: Istenbe. De aktív volt az egyéni jogokért folyó szabadságküzdelem és folytonos kiszélesülés terén az élő jelenben.

Magyarország népe nagy belső válsággal birkózik. Mialatt feje felett világnézeti hullámok csapnak össze, egyet biztosan tudunk róla: sem vallását, sem szabadságát nem engedi eltemetni. Egy-egy óvatlan történelmi pillanatban különösen nyilatkozik meg vallásos alapú szabadságszeretete. Sándor Andrásnak, egy kommunistává lett parasztpárti írónak egyik könyvében (“Övék a föld”, Bp., 1948. 92. 1.) olvashatjuk: “Általános jelenség, hogy a fejérmegyei falusi pártszervezetekben így köszönnek a tagok: “Dícsértessék a Jézus Krisztus, Szabadság!” Ezt az 1947. évben még általános szokást a következő évben betiltották a kommunisták. A “Mindörökké” csak néhány hónapig tartott. Vele együtt a Szabadság is újra eltűnt, mielőtt teljesen valósággá lehetett volna. Helyette a kommunista köszöntést vezették be: “Előre”. De bármily homályosan derengett is fel a népben a vallásos alapú mély-liberálizmus, annak gyökere azonos azzal, amely a szabad Nyugaton lombba, gyümölcsbe borult forradalom és erőszak nélkül.

BARTHA: A szociális mély-liberálizmus világképe felé

— 405 —