Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
gokban. Ezek közül csak Belgium és talán Mexikó lépett rá sikerrel erre az útra. A volt Szentszövetség magját alkotó területek és a spanyolportugál nyelvű országok azonban túl mereven ragaszkodtak a tekintélyrendszerű, autoritativ politikai formákhoz. Ezeket időnként áttöri valamilyen forradalom, majd újra katonai diktátor kerekedik felül. Az alaphiba a lakosság nagyfokú írástudatlanságában van, amely Olasz- és Spanyolországban 15-20%, a délamerikai államokban 30-50% között van. Ilyen éretlen és írástudatlan lakosság sem igazi politikai demokráciára, sem gazdasági szabadságra nem képes. A másik ok, hogy a hivatalos körök idegenkednek ettől a fogalomtól: liberálizmus. A sokkal inkább kompromittált szociálizmus szót nagyobb türelemmel kezelték, sőt át is vették (“keresztény-szociálizmus,” “katolikus szociálpolitika” stb.). De ha nem adják hozzá a liberálizmus által kihangsúlyozott egyéni szabadságjogokat, miként azt svájci és az amerikai katolikusság teszi a vallási alap minden veszélyeztetése nélkül, úgy az olasz, francia, spanyol politikai agónizálás állapotán nem juthatnak túl. A Szentszövetség rendszere száz éven át megakadályozta, hogy a szabadságjogok békés fejlődés útján megvalósuljanak. A világnézeti merevség folytán szélső jobb és szélső baloldalon jelentős tömegek csapódtak ki a katolikus többségű országokban valamilyen “valláspótlék” körül. Ez néha forradalmi jakobinizmus, néha fasizmus, fallangizmus vagy marxista kommunizmus. Gyakori különösen a vallásukban meggyengült férfiak, így franciák, csehek, magyarok között is, hogy valláspótlékuk valami túlzó, izzó, irreális, fanatikus hazafiság. Jellemző a magyar hungaristák folyóiratában egy “jobboldali forradalmárnak” a vallomása a következő cím alatt: “Elvesztettem a hazámat, s vele együtt a hitemet. Adjátok vissza a hazámat, hogy visszanyerjem a hitemet” (“Út és Cél”, 1954. 4 sz. ápr. hó) Mindezek a pótvallások azután mihamar megtalálják “vezérüket” vagy a “diktátort”. Napóleontól Mussoliniig, Francoig és de Gaulle-ig, Benesig sőt Titóig, meg a délamerikai diktátorok kilincsadogató különös váltógazdaságáig a politika patológiának sokféle faja virul ki e talajból. A protestáns nemzetek is kitermelnek erős akaratú férfiakat. Korábban ezekből is fejlődött egy-egy diktátor (pl. Cromwell). De az utóbbi 150 év alatt egyetlen egy sem lett azzá, még ha katonai jellemek voltak is, mint Washington, Mac Arthur, Eisenhower. Egyrészt már az anyatejjel szívták be azt a másokért is felelős liberálizmust, amely nem engedte, hogy mások jogain diktátorként tipródjanak. Ha akad is néha egy-egy rossz nevelésű képviselő vagy szenátor, aki diktatórikus pózokban akar érvényesülni (pl. Huey Long), mihamar nevetség vagy közutálat tárgya lesz. A közvélemény szociális liberálizmusa még palánta korukban lehetetlenné teszi a diktátorokat. A Szentszövetség volt területén azonban az egyéneknek ez a ránevelése a szociális liber álizmusra nagyon gyenge: Ennek folytán rögtön tömegek gyűlnek egy-egy szélsőséges “vezér” körül, aki a maga valláspótléka alapján tekintélyi rendszert hirdet kellő fanatizmussal. Azok a nagy katolikus szociál-liberálisok, mint nálunk Széchenyi, Eötvös, Mécs László, Olaszországban Manzoni, Mazzini, Franciaországban Tocqueville, Chateaubriand, Lamennais, ma Jacques Maritaine, Mexikóban Vasconcelos még népszerűségük tetőpont-ÚJ MAGYAR ÚT — 404 —
