Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
traktort és tankot, az egységes tömegorganizáció elvét szegezték szembe szervezetlen ellenségeikkel. Ehhez járult, hogy Kelet-Európábán a “negyedik rend”-nek ez a fanatikus élcsapata hatalmas segítséget kapott az agrárproletáriátus tömegeiben. A nagy szociál-liberálisok, Tolsztoj, Eötvös, Ady, Szabó Dezső, Reymont Ulászló, Móricz Zsigmond kétségbeesett figyelmeztetései ellenére is az élvező konzervatívizmusba merevedett ál-liberálizmus a politikai hatalmat olyan mereven kezelte, hogy ez a szociális felelőtlenség súlyos milliókkal dúzzasztotta fel az elégedetlenek táborát. A marxistáknak eleinte népfrontos taktikával kellett eltakarni végső céljukat. De ez kezdettől fogva egyetlen nagy ütőkártya volt: a felelőtlen liberálizmus áldozatait az elégedetlenek nagy táborává dúzzasztani és ezek nevében egyetlen közösséget, az államot kiépíteni minden szociális felelősség vállalására. Pontosan úgy érveltek a tömegemberek felé, mint Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora Jézussal szemben. Az egyéni szabadság — így szólt az érv — szép elv, de a tömegek erre képtelenek. Az egyénre ez túl nagy felelősséget ró. Mi majd megszabadítjuk ennek a szabadságnak és felelősségnek terhétől. Igaz, hogy az egyén el fogja veszíteni szabadságát a mi inkvizítori rendszerünkben, de viszont adunk neki szabadság helyett kenyeret. Tehát miként a Nagy Inkvizítor a 16-ik században az egyéni szabadságot egyetlen nagy szervezettel akarta helyettesíteni, amely kegyesen kiosztja a testi és szellemi mannát, úgy a kollektívizmus ugyanilyen anti-liberális indokolással rakott rá minden felelősséget a mindenható államra. Ennek az államhatalomnak diktatórikus átvételére mozgósította a “proletáriátust”. A kommunista antiliberálizmussal szemben a fasizmus, majd később a nemzeti szociálizmusok különböző válfajai szintén az államot akarták minden felelősség egyetlen nagy mestergerendájává tenni, csak más személyi garnitúrával, mint a kommunisták. A kiindulópont szintén az antiliberálizmus volt. Az állam szerveinek kellett volna mindazt a felelősséget magukra vállalni, amelyet a család, az egyház, a nevelés, az irodalom, a művészetek, a szakszervezetek és egyesületek állítólag rosszul láttak el. A polgári liberálizmus — mint említettük — valóban az eljampecesedés jeleit kezdte mutatni a fővárosokban, az idősebb és vidéki generációkban pedig a megmerevedést. A kommunista kollektívizmus egységes doktrínával fellépő és most már a Vörös Hadsereg által alátámasztott hullámával szemben szabad alapon nem tudott kialakulni önkéntes összefogás. A történelemnek egyik alapvető dinamikus elve az, hogy ha valami nem tud létrejönni önkéntes, szabad elhatározás és együttműködés alapján, akkor létrejön kényszerrel, vassal és vérrel. Az európai liberálizmus, köztük a magyar is a milléneum óta, jómódú rétegeiben elpuhult, szellemileg elpudvásodott, széttöredezett; a magántulajdon védőbástyái között jampec-parazitizmus búrjánzott fel. Egyesek (Ady, Móricz, stb.) szembeszálltak ezzel, de egészben nem volt meg a döntő akarat az egészséges átalakulásra egy Dániához vagy Svájchoz hasonló fejlődéshez. Mivel sem a liberális nemzeti bürokrácia, sem a jampec-liberálizmus nem tudta kitermelni magából a bolsevizmussal szembehelyezkedő erőt, az első világháború óta, főleg volt hadviseltek, vagy egyébként katonai, illetve szigorú egyházi nevelésben részesültek, az egységet más, tekintélyi, ÚJ MAGYAR ÚT — 398 —
