Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1-2. szám
kerülhetlenül együttjáró gazdasági elzárkózás azután a tőkeberuházások, a vándorlás és a javak kicserélésének mesterséges megakadályozásával lehetetlenné teszi, hogy bizonyos kiegyenlítődés jöjjön létre a nyugateurópai országok között. Egészséges gazdasági fejlődés esetében Európában a rendelkezésre álló javaknak, tőkemennyiségnek, valamint a munkaerőnek olyan egyenletesen kellene eloszlania, mint ahogy azt a víz a közlekedő-edény csöveiben teszi. A gyakorlatban azonban mindenütt ennek az ellenkezőjét látjuk, egyes, termelőeszközökben szegény államok aránytalanul túl vannak népesedve, máshol viszont a munkaerőhiány következtében komoly lehetőségek hevernek kiaknázatlanul és a jelenlegi rendszerben semmi remény sincs az egészséges kiegyenlítődésre. Hogy csak a legismertebb példákat idézzük, a gazdasági kincsekben szegény és csekély termőterülettel rendelkező Görögország és Olaszország állandó munkanélküliséggel küzd, ugyanakkor Frenciaországban a termelés modernizálásával a nemzeti jövedelmet talán a felével is lehetne emelni és az ország több millió új munkaerőt foglalkoztathatna. Viszont mindezt megakadályozzák a vámsorompók. A gazdasági jellegű megfontolások mellett, a két világháború politikai téren is élénken illusztrálja, hogy mivé fajul el a túlzott nacionalizmus. A harmincas években dúló gazdasági válság, a második világháború során abszurdumig fokozott nacionalizmus, majd a háború után újult erővel jelentkező krónikus gazdasági bajok egyre több szakembert győztek meg arról, hogy teljesen új útra kell térnünk. Egyre többen úgy kezdték érezni, hogy számos politikai problémát, mint amilyenek pl. a német-francia versengés, a Saar-medence körüli vita, az erdélyi probléma, a macedón kérdés, Ausztria gazdasági életképtelensége, a francia termelés relatív elmaradottsága, a kis államok szükségszerű autarkiás törekvései, a német ipari túltermelés, stb. csakis egy európai federáció keretén belül lehet véglegesen megoldani. Ilyen meggondolások alapján indultak meg azután az Európa egységesítésére (integrálására) irányuló erőfeszítések, melyeknek első látható jelei s strassburgi Európa-parlament, a Schuman-terv, a Benelux-együttműköködés, a federációval foglalkozó, szinte gombamódra szaporodó egyesületek, és a többek között az európai fizetési únió is. Természetesen sokan szkeptikusan vélekednek az egységesítési tervek sikere felől. Gyakran halljuk azt az ellenvetést, hogy az ellentétek sokkal nagyobbak annál, semhogy az európai egység létrejöhetne, az eddig ellenkező irányban ható történelmi fejlődés hatását nem lehet kiküszöbölni és itt különösen a francia-német ellentétekre szoktak útalni. Valljuk be, hogy ezek az aggodalmak jogosak, ha csak a pillanatnyi helyzetet és a közelmúltat nézzük, viszont a bírálat azonnal tarthatatlanná válik, mihelyt a problémát szélesebb távlatban szemléljük. A történelem állandóan változik és legtöbbször évtizedek, gyakran generációk munkájába telik, amíg egy eszme az íróasztaltól eljut a gyakorlati megvalósulás stádiumába. Angliában például a politikai reformátorok és szocialisták egymást váltó generációi harcolták ki a jelenlegi angol jóléti állam megszületését. Angolok, franciák, spanyolok és hollandok évszázadokon keresztül elkeseredett harcokat vívtak a tengereken és szárazföldön való hegemóniáért, mégis mindez lezárult a napóleoni háborúkkal és manapság igazán nehéz lenne elképzelni azt, hogy határviták, vagy egyéb háborús konfliktusra szolgáló CSERENYEY: Gondolatok a federációról — 39 —
