Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-01 / 9-10. szám

SOGS GÉZA

Levelek Kómából *

Zsolt. 50.

Róma, 1945. V. 9.

“Ez az ötödik levél, melyet útnak indítok. Talán elér. Soraidat 10 napja vettem. Kimondhatatlanul szomorú voltam. Nemhiába volt olyan keserves nekem is a január hónap. Hányszor nem aludtam, hányszor álmodtam veletek! Aztán húsvét táján olyan mérhetetlenül szorongtam. Vájjon mi van Veletek? Te meggyógyultál-e? És Ildi? . . . Tudom, min mehettetek keresztül, és ... . nem lehettem ott, nem segíthettem. S most sem tudónk, mi lesz velem. December, illetve január óta készülök haza, de eddig nem lehetett . . . Talán . . .**

* Ez a néhány levélszemelvény, amelyet dr. Soos Gézáné Tüdős Ilona engedélyével és másolatában közlünk, Soos Géza olaszországi időszakából való. Magánlevelek, mint száz és százezer más levél, amelyet abban az időben több mint egy millió magyar menekült írt feleségnek, szülőnek, barátnak.

És mégsem olyan levelek ezek, mint a többiek. Bennük egy Isten felé elindult emberi lélek szólal meg s méri fel, Istenben megbékélő engedelmes alázattal édesanyja elvesztését, gyermeke halálát, családja szenvedését, hazája rabságba jutását, egyháza megpróbáltatását.

S akkor, amikor a tragédia forgószelében mások egymás torkának estek, vádaskodtak vagy új karriéreket kovácsoltak, Soos Géza elesett magyarokat gyűjt istentiszteletre, kezet nyújt a másvallású magyarok felé, s készül egy új, evangéliumi szolgálatra a bolsevizmussal összefogó világ által megtagadott menekültek között.

A szerkesztő.

** Géza 1944. december 4.-én későn este búcsúzott el tőlem budapesti házunkban. Éppen beteg voltam, ő komoly és szűkszavú. Nagy lelki harcot vívott magában, — látszott rajta. Kérdéseimre: hová és miért megy, mikor jön vissza? — nem válaszolt. Attól kezdve teljes hat hónapig egyetlen levél vagy üzenet sem jött tőle. Legjobb barátaim tapintatosan igyekeztek előkészíteni, hogy talán már nem is él... Ez idő alatt lezajlott Budapest ostroma, közben megszületett Piroska (1945. jan. 17.), meghalt a Géza édesanyja (jan. 23.) betegek lettünk mindnyájan és Ildikó meghalt (április 17.).i Júniusban kaptam tőle az első levelet, s ez volt életem egyik legboldogabb napja. Ettől kezdve ő próbált hazajönni, én meg Svájcba menni. Isten különös segítségével — csodák sorozatán át, — 1945. Karácsony reggelén útnak indultunk Svájcba. Géza éppen akkor akart Rómából hazarepülni, s csak hajszálon múlt, hogy nem indult útnak Budapestre. Táviratom vétele után útirányt változtatva, Svájcba jött, és 1946. január 4.-én, — éppen 13 hónap után — találkoztunk újra, Genfben.

Dr. Soos Gézáné Tüdős Ilona

— 347 —