Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
ÚJ MAGYAR ÚT Nem álltat és nem, üz paraszti volta. Az érdekel, hogy itt mit ás elő. Nincsen, nem is lehetne számadásom. Elég a lét, a bíztató jelen. Alap hiányzik. Én megértem. Ásom. A virradás előtti éjjelen. 5. Hiszek. De néha meglegyint a végzet S a zord tudatban összerettenek. A munka, mit megadva, várva végzek, Haszontalan kísérlet, átmenet. Erőlködő vígasztalás a mában, A holnapért hajolva csendesen, Miközben egyre jobban ing a lábam S gyakorta majd a roncs alá esem. A két világ leszámolásra készül, “Mivel nem ád a föld elég helyet”, S a harc megint nekünk jut osztályrészül, Mi pusztulunk az árulók helyett! De ők maguk se túlsoká ugatnak! Kigyúl a tűz, a hidrogénatom, Nyugat keletnek és kelet nyugatnak Lángjába dől e torz irányzaton! 6. A látomás, a józan ösztön őröl, S a rothadás, amelyhez nincs közöm! De hasztalan beszélek itt időről, Csupán közönybe, gúnyba ütközöm! Fedél alatt vagyok, de nincs lakásom, Mit otthonomnak is nevezhetek! A nép irigy, dehogy segítne máson! S az értelem, ha van, kedélybeteg! Barátaim kitérnek, eltagadnak, Mentségük, érvük untató, hamis, Taszítni látszanak: “Maradj magadnak! Elég a gond, a lárma nálam is!” Pedig nem enni jöttem és henyélni, A más nyakán, a rendezett helyen, De mert e földön nincsen egy tenyérnyi, Hová lehajtsam elbukó fejem! — 336 —
