Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
ügy állok, Isten, itt, akár egy oszlop, Amely felett a boltozat ledőlt. A pap halott, a nép, a füst eloszlott. Csak én, az oszlop, állok Érted őrt. Két ezredév omolt talapzatomra, Hiába várva, hogy csatánk elül, A főm az űr, a vég, a semmi nyomja, Pedig kemény, erős vagyok belül, S büszkén, feszülve tartanám az ívet, Mely ékesen dicsért, de szótlanul, S amelyre feltekintve, tudta hived, Hogy Űr vagy, el tagadhatatlan Űr. 3. Testvéreim, munkások és parasztok, Tanárok és tudósok, emberek, A régi rend igen sokat mulasztott S miránk kiált a lelkiismeret! Szavakra tépve szétszakadt a tettünk, Csalétek, eszköz lett e szó: “haza”, Hazug, hiú viszálykodást vetettünk, S belőle nőtt a gyűlölet gaza! Paraszt az úr, szegény a gazdag ellen, Röhejre késztve kint a nem-magyart, Ki, míg sajátmagába mart a szellem, Részünkre rút haláltusát agyait! A harc, a bosszú harca lett utolsó! Egymást zavarta szét a dúlt család! S midőn reánkzárult a vaskoporsó, Hiába vertük annak oldalát! 4. Nekünk csak egy maradhatott, az ásó. Szerszám. A mély, a munka fegyvere. Moroghatunk, fogunk hiába vásó, Világokat sosem verünk vele. De szégyenünket eltemetni jó lesz, Fölé emelve néma bánatunk, S ha kell, (a vér felé futókra szól ez) Magunknak, wie, sírt is áshatunk! Az én kezemben az marad, mi volt: a Kemény rögök közé nyomott erő. VÍG: Zsoltár 1954. szeptember 26.-ára — 335 —
