Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-09-01 / 9-10. szám
MO BELA SOOS GÉZA EMLÉKÉNEK A gépkocsik futása fel-levillan S a józan óra szánakozva cseng. Magam vagyok. Szobámban ég a villany S lehunyt szemembe visszahull a csend. * Levert vagyok, komor, nehéz a gyásztól, Amint megállók enyhelyed felett, Szegény, szerelmes, árva lelkipásztor, S a múlt felöl beszélgetek Veled. A múlt felöl, amely közénk eresztett, Hogy életünkbe hangokat lehelj, S elénk emeld a roskadó keresztet, Ha néha ránkszakadt a nagy teher. Szelíd, reménykedő juhásza voltál A szerteszéledö juhoknak, és A templomodban enyhe volt az oltár, Amelyre vért sosem vetett a kés. Hited szemérmesen kapaszkodott a Mindenható magaslatok felé, De lelkedet gyakorta meghatotta A földi, furcsa sors, az emberé. Az ifjak új szokásokat viselve Zavart, üres világaik között, S a vének elszakadt, beteg keserve, A vágy, a vágy, az vert, az üldözött. Az ő szerény szerelmüket kerested, Kik éltek elhagyottan, éhezőn. A kullogok. Velük botolt a tested A végtelen, mogorva gyászmezőn. A vér, a vád, a bosszú nemzedéke Közül kerültek új barátaid. Körükbe visszatért a hit s a béke, S az ö szavuk köszönt, idéz ma itt. — 333 —
