Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT biciklista első életmegnyilvánulása egy hatalmas pofon volt, amelyet káromkodások tömege kísért. A fiú sáppadtan és megrémülve állt, könnyekkel szemében... A rendőr megállította a forgalmat. Kijött fülkéjéből. Odalépett a csoporthoz. Zsebéből előkotort egy szem cukorkát és a fiú kezébe nyomta. Aztán megsímogatta a haját. Csak ezután fordult a másikhoz: “Nahát, induljon már tovább! Hiszen nem történt semmi baja! Tegyük szabaddá az útat ...” Ennek a rendőrnek kitüntetést adtam volna. És azt hiszem, egyikünknek sem jut eszébe, hogy ez a rendőr megszegte a kötelességét? Mert nehéz megfelelni arra a kérdésre, hogy hol kezdődik és hol végződik a kötelesség fogalma. Csak a szabályok szigorú megtartása lenne a kötelesség? Erre is csak a fejünket csóválhatnánk... És az olvasó most kérdezhetné: hol a villamos esete? Már megint: miért legyen szabály az elbeszélésben is? Csak, ha rágondolunk, akkor tűnik ki, hogy — a rendőr is megállt! A forgalom is leállt. — Az emberek mosolyogtak és kisütött a nap... — 310 —
