Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT csen visszaútja. Űtazás, amelyben nincsen visszatérés. Valami határtalan, kegyetlen szabadság ez, amely szinte fáj. Magamról tudom, elég sokáig próbáltam már. ,Az ember érzékennyé válik. Feszült idegekkel keres a világban... Egy pontot, amelyben megkapaszkodhatik, egy baráti tekintetet, egy mosolygó arcot. A legtöbb emigráns meggyőződései állítja, hogy az emberek szívtelenek és rosszak. Nem törődnek az idegennel, nem segítenek rajta, nem szeretik. — Hányszor végződött a nap keserű kiábrándulással, szomorú sóhajjal, s azzal, hogy nem érdemes embernek lenni... nem érdemes élni. Milyen gyakran mondtuk el mindannyian:, hogy az emberek gonoszok és rosszindulatúak. Pedig talán csak a villamosra kell felülnünk ahhoz, hogy meggyőződjünk az ellenkezőjéről. Mert az emberek nem rosszak; csak éppen nem értjük meg egymást. Nincs időnk, nincsen alkalmunk rá, hogy észrevegyük a szívünket is. A fiatalember, akiről a következő történet szól: amerikai. Vidéken él, elég rossz körülmények között. A rossz körülmények úgy értendők, hogy a fiatalember leendő apósa nem egyezik bele a házasságba mindaddig, amíg a fiatalember, Burrens, nem rendelkezik némi vagyoninál; mintegy tízezer dollárral. De honnan vegye Burrens a pénzt? Hónapok telnek el. Egy alkalommal Burrens meglátogatja neves barátját, a festőt. Nagy munkában találja. Műtermében egy töpörödött öreg* koldust fest. A modell, rongyos ruhájában, ősz hajával, szánalomraméltó látványt nyújt. Burrenst megindítja a látvány, s mikor a festő kimegy a szobából, szűkös tárcájából tíz dollárt csúsztat a koldus kezébe. Az öreg boldog meglepetéssel, remegő kézzel veszi át az ajándékot. Néhány nap múlva megjelenik Burrensnél festő barátja. A beszélgetés során közli Burrensszel, hogy az illető, akit a múltkor műtermében festett és aki egyike a környék leggazdagabb embereinek, — melegen érdeklődött Burrens iránt. A fiatalember meglepetten kiáltott fel: “Hogyan, hát nem egy öreg koldus volt az, akit festettél?!” A festő nevetve felelte: “Dehogy is. Jelmez volt az egész. Nem szóltam neked, mert féltem, hogy megrendelőm rossznéven venné, ha felfedném kilétét...” “És én még tíz dollárt adtam neki! — bosszankodott Burrens. — Ha tudtam volna!” “Hát az bizony elég felesleges kiadás volt. Búcsút mondhatsz neki.” Mit volt mit tenni, mindketten nevettek, Burrens kissé kesernyésen is, a furcsa eseten. — 308 —
