Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

NAGY JENO

A villamos

(Karcolatok első személyben)

A villamos és az ember nem állnak egymással szoros kapcsolatban. Legfeljebb bizonyos üzleti kapcsolat köti össze őket; az útas és a közlekedési eszköz modern kapcsolata. Mégis most, amikor az emberekről akarok írni, a villamosból indulok ki.

Mintegy három nappal ezelőtt útaztam rajta utoljára. Hűvös, borongós délután volt; az emberek idegesek és kedvetlenek. A villamos nyikorogva nyomult előre az úton. Megállt, megindult. Éppen elhagytuk az egyik megállóhelyet. A vezető csengetett, s a kocsi zörögvet nekilódult megszokott pályájának. A kö*zeli sarkon idősebb hölgy tűnt fel. Futva közeledett a villamos felé. Abból az irányból jött, amerre mi haladtunk. Láttuk azonban, hogy a kocsit már nem érheti el.

A kocsivezető ekkor kihajolt fülkéjéből s intett a hölgy felé: ne szaladjon... s mikor a kocsi odaért melléje, megcsikordultak a fékek, a villamos megállt a nyílt pályán, hogy az asszony felszállhasson.

Ebben a pillanatban kisütött a nap.

Furcsa, különös pillanat volt ez. Jelentéktelen és nagyszerű... Váratlan fordulat. Körülnéztem a kocsiban!; az emberek arcát vizsgáltam. Mindenki mosolygott. Mindenki megkönnyebbült, mintha valami nehéz terhet dobott volna le vállárról., Még a villamos csengője is sokkal kedvesebben, élénkebben szólalt meg.

Az ember diadalmaskodott a lenyűgöző technika mechanizmusa felett...!

Nem találtam egyetlen arcot sem, amelyik bosszús ráncokba futott volna a szabálytalan, késleltető megállás miatt. Igen. Kisütött a nap is. A villamos könnyed! szárnyalással indult tovább, szaporán kattogtak kerekei... És az utasok továbbra is mosolyogtak.

Itt, a villamosban határoztam el, hogy megírom... Megírom, hogy a kalauz megállt a nyílt pályán egy idegen, fáradt asszony kedvéért, és azt, hogy az emberek mosolyogtak..

Azt, hogy az emberek nem is olyan rosszak, mint azt gyakran gondolnánk.

Azt hiszem, erről érdemes írni.

Az idegenbe szorult ember akkor is egyedül érzi magát a világban, akkor is külön világ magában, ha sorsa jó, ha nincsenek gondjai. Az emigráció keserű sors. Vándorélet, amelynek nin— 307 —