Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

REMÉNYI JÓZSEF

JÓKAI MÓR

(Halála ötvenedik évfordulója alkalmával)

A mai kor politikai Shylockjainak és társadalmi Iagoinak világában, amelyben a lelki setétség az eddiginél gonoszabb szavakban és cselekedetekben fejeződik ki, az írói alkotásokban is közvetve vagy közvetlenül a rombolás szelleme nyilatkozik meg. A romantikus tisztaság, elragadtatás vagy naivság szürrealisztikus vagy eszpresszionista zűrzavarrá s az elmúlt esztendőkben existencialista önteltséggé változott; s mig vannak irók, akik az újjászületés igéit hirdetik, nagyjában — bármily műfajt képviselnek — inkább az ideges sírásóra emlékeztetnek, mint a jövő útegyengetőire. Ámde helytelen volna ezért elsősorban a szó művészeit okolni. Emberi és alkotó őszinteségük megköveteli, hogy formában és tartalomban Kassandra jósok legyenek; ha költők is, vijjognak, holott énekelni szeretnének. A világválságból eredő egyéni s egyetemes izgalom megölte a mesélő kedvet; azt az üdeséget és szint, amely Jókai Mórt jellemezte, azt a gyermekiességet, amely Szerb Antal találó megállapításában Jókai lényének alapvető vonása és műveinek legfőbb varázsa. Kétségtelen, hogy a múltban is nehéz feladat volt kiigazodni az emberi végzet útvesztőjében, de a huszadik század szomorú kiváltsága, hogy a káosz közhelyes állapot lett.

Jókai Mór halálának ötvenedik évfordulója alkalmával érdemes elgondolkodni azon, hogy miben állott teremtő nagysága s a hitelétvesztett értékek idején mire tanít bennünket. Babits Mihály úgy véli, hogy Dosztojevszkij felfedezte a szenvedést. Ez ugyan túlzás, mert hiszen az orosz iró előtt is akadtak szép számban olyanok, akik tudták, hogy szenvedés nélkül gyümölcstelen volna az alkotó szellem; Babits kijelentése azonban annyiban megokolt, hogy Dosztojevszkij szinte hipnotizáló erővel közölte az olvasóval a szenvedés felelősségét. Az orosz iró szenvedése a szenvedély bűvöletével Istenhez vezetett; a mai irók szenvedése elsősorban társadalmi s pszichonalatikai probléma, a vakvágányra került lélek reménytelensége avagy kierőszakolt bizalma, mint a szovjet irók s magyarországi utánzóik munkáiban. Jókai az orosz iró kor társa volt. A magyar regény nagyszerű művelője természetesen ismerte a szenvedést és bánatot, ismerte legalább is annyira, mint Dickens vagy Hugo. Ám volt benne valami, amit szivárványos gazdagságnak nevezhetünk, az ártatlanságnak az a gyönyörűsége, amely visszhangja a bűnbeesés előtti ember lelkiállapotának. Teremtő alkata sok tekintetben Paul Valérynek La Fontaine Adonisz történetével kapcsolatos magyarázatára emlékeztet; a francia költő és kritikus ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy Adonisz inkább a halált kívánta, mint a töprengő életet. Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy Jókai visszautasította a gondolkodás szabadságát és élményét, hanem azt, hogy érzéseiben s képzeletében s nem az intellektualizált sorsban érezte magát otthonosnak.

— 293