Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

UJ MAGYAR UT

Gyulai Pál és Péterfy Jenő joggal szemére hányták jellemzése fogyatékosságait s szerkezetbeli gyengéit s joggal vádolták azzal, hogy a következetesség nem egyszer mellékes szerepet játszik műveiben. De szigorú véleményükben néha igazságtalanoknak bizonyultak, mert azt várták tőle, amit Jókai sohasem ígért, azaz realisztikus hűséget. Akik például Vajda Jánostól rossz néven vették, hogy nem tudott derűlátó lenni, elfelejtették, hogy alaptermészetét a világfájdalom határozta meg; akik Ady Endre érzéki mámorába csak dekadenciát magyaráztak bele, s ezért elitélték, azt kivánták tőle, hogy töredék-művész legyen, mert hiszen az érzékiség mellőzésével Ady költői területe megszűkült volna. Nyilvánvaló, hogy Jókai megítélésében kifogyhatatlan képzeletével kell számolnunk, amely gyakran csakis ad absurdum lélektanával tudott meggyőző lenni. Sokszínű iró volt, proteuszi szellem, de mindig a fantázia szintjén.

A huszadik század magyar irodalmához hozzátartozik a realisztikus vagy naturalisztikus hang, a dolog pesszimisztikus ábrázolása. Az Oswald Spenglertől hangoztatott hanyatlás jelenségei Magyarországon is észlelhetők voltak már az első világháborút megelőző esztendőkben s határozottabban a két világháború közötti években. Móricz Zsigmond és Szabó Dezső regényei a magyar sorsfordulatban mene tekel intést jelentettek s mint ahogy az érzékfölötti iránti érdeklődés elvesztette jelentőségét bizonyos filozófusok szerint, a szépirodalomban is a tapasztalati valóság határozta meg az iró láthatárát. Ez az a korszak, amikor Herczeg Ferenc is, aki pedig stílusban és felfogásban a magyar irodalmi hagyományok továbbítója volt, kritikai álláspontra helyezkedett a magyar végzetet illetőleg; ez az a korszak, amikor Krúdy Gyula romanticizmusát Marcel Proustéval hasonlították össze s csupán elvétve Jókai Móréval. S volt idő, amikor Jókai művészi igazát azok is elvitatni próbálták, akiknek magyar érzelméhez kétség nem fért. Elismerték nyelve ép magyarságát, hőseinek fantasztikus érdekességét, cselekményei változatosságát s ugyanakkor rásütötték az idejétmulta modor bélyegét, más szóval időszerűtlenségét. S jóllehet az olvasók körében nem csökkent népszerűsége, általában “irodalmi körökben” azt a paradox nézetet vallották, amely szerint irodalomtörténeti vonatkozásban jelentősége változatlanul nagy, ám nem ad választ a huszadik század fontos kérdéseire. S felszínesen megítélve valóban az volt a helyzet, mintha Jókai megállt volna a határtalan képzelet útján; a határtalan is határolt.

Tudjuk, hogy az ízlés változik s a népszerűség oka is. De a Jókaiszerű zseni túlemelkedik a divaton, amely rendszerint kacérkodás a pillanat hiúságával s szeszélyével; Shakespearet is egyideig elhanyagolták az angolok. S mint ahogy Shakespeare sem mindig mestere a formának — vannak gyengébben komponált színdarabjai, sőt egyik-másik szonettje is kifogásolható — ép úgy Jókai sem nyújt mindig tökéletes szintézist arról, amit érdemesnek tartott megírni. Bármennyire a mai koron kívülinek látszanak regényei, a legkülönbek, teszem fel Erdély aranykora. Egy magyar nábob, Kárpálhy Zoltán, Fekete gyémántok. Az aranyember s még jónéhányat lehetne felsorolni, a képzeletnek olyan bőségéről, a kifejezésnek olyan mágiájáról tanúskodnak, hogy csakis az egyoldalú szempont vagy kimondott elfogultság tagadhatja le időtálló értéküket. Jellemző egyébként, hogy az “időszerűséget” sem lehet kikapcsolni Jókai alkotásai-294 —