Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

KIRÁLY MIKLÓS

B E R L I N I K É P E K

A repülőgép lassan ereszkedik le a tempelhofi repülőtér felé. Alul kis villák váltakoznak templommal, ipari üzemekkel s óriási kiterjedésű, zöld parkokkal. A távolban néhány apró uszoda vize csillog: a teljes béke képe ez. Mintha nem is volna szétszaggatva Németország egykori fővárosa, melyből ma — a hatalmas orosz tenger közepén — politikai képlet lett. A bizonytalanságnak s aggódásnak azzal a furcsa hangszínével ejtjük ezt a szót “Berlin”, amellyel történelmi ütközőpontokat, politikai súrlódási felületeket szoktunk “megtisztelni”. Mintha azt mondanánk: Indokína, vagy Hong Kong. Valóban, a United Press berlini irodájának fiatal német vezetője, joggal nevezte az egykori fővárost “Nyugat Hongkongjának”.

Az utcák mindennapi életében azonban nyoma sincs feszültségnek. Az emberek mosolygósak, udvariasak, mindenfelé sok új ház épül, mintha nem is lett volna bombázás, vízhiány, ostrom. Berlin hisz az élet újjáteremtő erejében, ez a hit súgárzik itt épületekből, üzletekből, járókelőkből s ez fegyverzi le, visszavonhatatlanul, a túristát.

A Kurfürstendamm tele van neonfényekkel. Végében ott búslakodik a Gedächtniskirche szétlőtt, csonka tornya, de a fák, a zsengehajtású, friss-zöld fák ugyanolyan szelíden integetnek a látogatóra, mint valamikor régen. A színházak zsúfolásig telek, a kávéházak terraszán száz meg száz ember nyüzsög. Este a “Badewanne” című mulatóban bugi-vugi bajnokságot látunk. Zsáknadrágba öltözött fiatalok kurjongatnak s ropják a vad táncot, végkimerültségig. Mintha két-három kilométerrel odébb nem is lennének ott az oroszok, s mintha a város története nem lenne tele emberrablásokkal, kémhistóriákkal.

Egész Európában nem akad város, ahol ekkora távolságok lennének. Félóráig fut a taxi egyik kerületből a másikba, apró terek, kutak, zsúfolásig töltött üzletek mellett. A keleti zónában egészen más a helyzet. Minden szürke: a házak, a gyárak s az emberek arca is. Üresek az üzletek s az elhanyagolt útcán takarítatlan romok porát keveri a szél. Mindenfelé vörös zászlók s a szokásos üres jelszavak, öles betűkből összerakva. A Sztálin-Allé-n pompás bérpaloták. Mintha nem is Keletberlinben lennénk. Persze, a látogatónak is kell valamit mutatni: az orosz diplomatavendégek autói mindig itt gördülnek végig, ezen a kulissza-súgárúton. Köröskörül gondozatlanság és nyomor, csakhogy oda már nem vezetik el a vendégeket. A Sztálin-Allé legdrágább mulatóhelyén ez a felírás díszeleg: Budapest.

A Brandenburgi kapu mellett Hitler egykori kancelláriájából jóformán már téglák sem maradtak. Elsöpörték a föld színéről. Csak két óriási, sután kifordult betontömb jelzi az óvóhelyet, ahol a “Führer” Braun Évával együtt öngyilkos lett s elégettette holttestét.

A kapu túlsó oldalán újra nyugati zónában vagyunk. Itt látható az egyetlen orosz műemlék, amelyet a potsdami értekezlet engedélyezett a ke— 281 —