Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

munkáiban megtaláltuk. Az irodalompolitika álláspontja ma elsősorban az, hogy az írók foglalkozzanak a jelen, a napi élet, a termelés kérdéseivel, hangjuk pedig legyen buzdító, munkára serkentő és előremutató a jövendő kommunista berendezkedése felé. Az irodalom az élet utitársa kíván lenni, olyan torzító tükör, mely képes a jelen szaharai sivatagjában üdítő oázisokat felfedezni. Ezt a nem éppen művészi programmot csak úgy tudják végrehajtani, ha lemondanak az igazságkeresés követelményeiről s alávetik magukat a pártmindenhatóságnak. Erkölcsi züllésük olyan méreteket öltött, hogy a “pártosság” irodalmi jelszavát nyíltan is zászlajukra írják: “Ha a pártosság fogalmát elszakítjuk minden konkrét tartalomtól, akkor pusztán üres forma. Nem mindegy, hogy valaki jobbvagy baloldalon pártos. Pártos volt Tormay Cecil is a horthyista reakció oldalán, Juhász Gyula is, a Horthy-reakcióval szemben, s míg az utóbbi pártossága valóban a mi felfogásunk felé mutat, az előbbi éppen az ellenkezője annak.” i°) Ebből a kiragadott idézetből is kétségtelen, hogy az irodalomfilozófia szinte ikertestvére a mindennapi élet változásaival foglalkozó elméleti politikának. A kapcsolatok megértetése végett itt csak arra utalok, hogy a politikai fejlődés és az irodalmi ábrázolás között pontos párhuzamnak kell lennie. Ebből következőleg, mivel a magyarországi társadalmi-gazdasági helyzet még csak a népi demokrácia útján halad, azért a műalkotások kommunista “hősét” úgy ábrázolják, mint aki ugyan a társadalom élenjáró típusa, de tulajdonságait tekintve nem befejezett alak, hanem fejlődő stádiumban van, s viselkedésében a végső cél, a kommunizmus felé mutat. És itt van a kommunista irodalomszemléletnek és ábrázolási módnak, az ú. n. szocialista reálizmusnak, legsebezhetőbb pontja. Itt lesz nyilvánvalóvá, hogy a materiálista-reálista irodalomfilozófia önmagán túlvezet, mert alkotóművészeik csak úgy tudnak a politika javára engedményeket tenni, ha megtagadják a kommunista életforma reális eszközökkel való ábrázolását, ha elszakadnak a dolgok reális szemléletétől és egyéneket, valamint helyzeteket ideális színben tűntetnek fel. Ellenkező esetben ugyanis ki kellene mutatniok, az irodalmi ábrázolás eszközeivel, a népi demokrácia emberhez nem méltó, elviselhetetlen viszonyait.

Kulturális forradalom vagy szellemi öngyilkosság?

Még az útóbbinál is rosszabb, mert a gondolkodás előbb-útóbb mindenütt zátonyra fut, ahol a tudományos és világnézeti viták elintézésébe tarkólövés és politikai terror szólhat bele, ott a szellemi működés gépies, többé már alig ellenőrizhető folyamattá válik. Tagadhatatlan, hogy hazánk 1945-től kezdve fokozatosan ennek a “kultúrzónának” a hullámaiba került bele. A politikai fejlődés fázisait azonban önkényesen határozzák meg, midőn a sztálini alap és felépítmény mesterkélt fogalmával iparkodnak megfejteni az 1945. óta végbement változásokat. Abból a sztálini tanításból indulnak ki, hogy minden társadalom alapjának (gazdasági rendjének) megvan a maga felépítménye (kultúrális, politikai stb. szerkezet), s az alap megváltozása maga után vonja a neki megfelelő felépítmény létrejöttét. Ezt az erőltetett összefüggést Havas Ernő, a népi demok-10) Lukácsy Sándor: Haladó kritikánk Bessenyeitől Adyig, Művelt Nép, 1952., ismertetését Hermann Istvántól a Filozófiai Évkönyv id. számának 544-549. old.

WAGNER: A szovjet filozófia kérdései Magyarországon

— 279 —