Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

NAGY SÁNDOR

A magyar hivatás alaptörvénye

A magyar hivatás alaptörvényét Ady Endre csüggetegségében is megtalálta: “Jó, jó, nem vagyunk senki és semmi és muszáj mégis minden népnél jobbnak lenni.”

Éppen ez a “melioritás” volt a magyarságnak, amint láttuk, kezdéttől fogva elrendelt sorsszerű útja. Ez emelte mindig környezete és egész világa fölé. Ennek jelentései bontakoznak ki teljes szélességükben, keresztyénségünk évezrede alatt és nyilvánvalóvá vált, hogy hivatásunk ösztönünk és természetünk kényszerével ragad magával bennünket. Nem tudunk ellene tenni, mert vele szemben az okosság és az érdek javallatai is hatástalanok maradnak.

A keresztyénség felvételének ténye István király nevéhez fűződik. Ennek a lépésnek és elhatározásnak roppant értékét természetszerűleg az méri, hogy mit adott a magyarság érette.

Egyre több tudósunk szerint kisebb dolog volt ebben a vallásváltoztatással járó belső megrázkódás és vérveszteség, mert a honfoglaló magyarság előtt, amikor mostani hazánkba érkezett, már nem volt ismeretlen a keresztyénség, sőt jó részében és sok vezetőjében már tagja volt a keleti, bizánci keresztyén egyháznak. Azok a lázadások, amelyekkel István királynak meg kellett küzdenie, nemcsak pogány magyarok, hanem bizánci keresztyének felkelései voltak a római egyház ellen.

E szerint a felfogás szerint a nagyobbik ár, amit a magyarság a Bizánctól való elszakadásért és a Rómához való állásért fizetett: a magyarság keleti befolyásának megrendülése, nagyhatalmi állása kézenfekvő lehetőségének az elvesztése és évezredes szenvedéseinek a vállalása volt. Róma és Bizánc a magyarság kvótájára vívta meg itt sorsdöntő harcát, amelyet Róma számára a magyarság nyert meg. Ebben a harcban bomlott fel az a hatalmas és természetes szövetség, amply a bulgárok és kunok birodalma és a hozzájuk tartozó több kisebb magyarfajú nép, valamint a magyarság között kibontakozóban volt és amely arra volt determinálva, hogy a magyarság vezetése alatt Attila örökségeképen a hit és a faj egységében egyesüljön. Ehelyett a Kárpátok koszorúján kívül éppen szent királyaink hittérítő hadjáratai voltak azok, amelylek ezt a szövetséget alapjaiban nemcsak szétzúzták, hanem elvégezték a magvetését anhak a veszedelemnek, amelynek a vallási üldözésekből fokozatosan faji s nemzeti gyűlöletté átminősült keserű levét isszuk mindmáig.

— 267 —