Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT A későbbi századok folyamán pedig a Róma érdekterületét képező Nyugateurópának a keleti támadások elleni védelme volt az a további roppant ár, amit a magyarság nyugati keresztyénségéért fizetett. Ezeket a támadásokat u. i. a keleti orthodoxia világa átengedte magán; Magyarország lett az ütköző “bástya”, amely szolgálatának óriási vérveszteségei egy ötödrészére apasztották annak, ami ma lehetne. Az ezen kérdések körüli viták nemcsak azért meddők, mert az álláspontok egyként bizonyíthatatlanok és cáfolhatatlanok, hanem azért is, mert céltalanok. A magyarságnak ugyanis a nyugati keresztyénségért hivatása szent kényszeréből minden árat meg kellett és érdemes volt megfizetnie. Százszor megismételve sem tehetne másképpen. A megmerevedett, külsőségekbe veszett, erkölcsileg alantassá, ördög és démon-hitében értelmileg sötétté vált bizantínizmussal szemben a római keresztyénség emelkedettséget, kultúrát: európaiságot jelentett. Szellemi felszabadulást, értelmi világosságot, életszentséget. A Jézus befogadására a magyarság jobbjaiban teljesen kész volt; nagy lelki rokonság kötötte az evangélium tartalmához. Ez okozta, hogy árpádházi szent királyaink, hercegeink és hercegnőink olyan példátlan szomjúsággal szívták reá magukat a keresztyénség nyugati, tisztultabb formájára, hogy szentté csodálta őket Európa. Ám az ő lenyűgöző alakjaik tisztasága ennek a viszonyulásnak csak az egyik oldalát mutatja, az ethikait, és a (hitben megtisztult jellem gigászi méreteit. Teljessé ez csak a másik oldallal együtt válik, ahol Kálmán király korát egy félévezreddel megelőzött alakja áll. A “könyves király” kora tudományosságát egészében úgy szívta fel, hogy ennek lendülete ragyogó intellektusát messze előrevitte az evangélium lelkének megértésében. így tudta és merte például a XIII. században törvénybe iktatni, hogy boszorkányok pedig nincsenek s így azokról többé szó ne essék, noha még a XVIII. században is sötéten folytak Európaszerte a boszorkányperek. Ugyanez a kettős tendencia mutatkozik meg a reformációt befogadott magyarságban is. A hitbeli tisztaságnak, az erkölcsi élet szentségének, az értelmi megvilágosodásnak, a humánum mindenek felett álló értékeinek megragadása sodorta a magyarságot a megújított keresztyénség felé. Az újjászületett európai szellem kultúrájával való harmóniábajövetelnek és az ehhez szükséges lelkiismereti szabadságnak az éhsége és szomjúsága sorakoztatta fel a magyarságot a reformáció mellett, mert abban a korban az adott viszonyok közt ez jelentette a magasabbrendüséget. — 268 —
