Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

Oroszország kialakulásáig. így természetes, hogy minden, a kelettel határos politikai erő arrafelé terjeszkedett. — Ebbe az alkalomba kapcsolódtak bele az árpádházi magyar királyok is. Közöttük a legfontosabb, valószínűen, Szent László, aki a Kárpátokon túl felállította a magyar előőrsöket és ezzel együtt megszervezte a milkovi püspökséget. Utána, ugyancsak az árpádházi, majd a vegyesházi királyok lassan kialakították Magyarország keleti és déli határain az ütköző államok egész sorát; minden ezekből az irányokból érkező ellenség ellen. így telepedtek meg, valószínűleg, a székelyek és szerveződtek be a magyar rendszerbe a titokzatos eredetű csángók. Az örökséget átvették az erdélyi fejedelmek, akik életközösséget teremtettek Erdély és a havaselvi fejedelemségek között. A magyar erő a századok folyamán folyton gyengült ugyan, de maga a keletre törő szándék tovább élt. Változott formában megjelent Kossuth federációs tervében, sőt mint utolsó kilobbanást, a középkori Magyarország politikai szerepét átvevő Osztrák-Magyar Monarchia is átvette, amikor az első világháború előtt a dunai fejedelemségeket beszervezte a középeurópai szövetségesek rendszerébe.

Ennek a századokig tartó erőfeszítésnek természetszerűleg az erdélyi magyarság volt a hordozója. Közülök kerültek ki elsősorban a katonák, a telepesek. így a magyar politikai szándékok nyomai — magyar néptöredékek, magyar alapítású városok, magyar nevekkel, — amelyek ott maradtak a régi Regátban, erdélyi ízűek voltak. Ott maradtak mint elfelejtett előőrsök a székelyek és a csángók. Ezeket az osztrák gazdasági politika, amely tudvalevőleg Magyarországot gyarmatként kezelte, gazdaságilag még jobban tönkretette, mint a nemzet törzsét. Azután jött az első világháború és vele a kisebbségi sors, ami még nagyobbá tette a nyomort. Mit tehettek volna a végek lakói? Közel voltak a fejlődésbe lendülő Románia központjához, az új Amerikához. Sepsziszentgyörgytől vagy Csíkszeredától csak egy ugrásra volt Bukarest és ha a szegény székely, magyar vagy csángó pénzt akart keresni, oda szegődött be, legalább is ideiglenesen.

Nagy Sándor ennek a politikai célból és gazdasági okból keletre érkezett magyarságnak volt a lelkipásztora tizenhét esztendőn át. Élt benne lángoló erővel annak tudata, hogy az a terület tulajdonképpen magyar. Természetes, mert ott a havaselvi síkon lépten-nyomon találkozott a magyar múlt megfakult nyomaival. Látnia kellett azonban a kontrasztot is. Egyik oldalon a dicsőséges, beszélő nyomok, a másik oldalon a nyomor elől kibújdosottak serege. Benne azonban élt a székely emlékezés, hogy Nagy Székelyország határa a Szeretnél van és ezt az egykori történeti tényt újra valósággá szerette volna tenni. Ezért akarta megtartani magyarnak a nyomorúság kiűldözöttjeit, ezért szolgálta őket, ezért égett el értök. Benne a magyar — és európai — politikai erő évszázados keletre való törekvése testesült meg és a bújdosó székelyek sóhajtását örömújjongássá szerette volna átváltoztatni. Innen magyarázható meg, hogy mint egy megszállott, úgy kereste a Regátban a magyar nyomokat, bizonygatta a magyar jogot arra földre és innen érthető meg égő szerelme minden, a Kárpátokon átszármazott magyar iránt.

De Nagy Sándor lelki alkata egy másik, talán ma is tartó, keletre irányuló erőfolyam vizeiből is táplálkozott. Ez nem politikai vagy gazda— 264 —