Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

sági erőfolyam, hanem kulturális. — Tudvalevő, hogy az emberi kultúra mindig bizonyos központokból súgárzik ki és így terjed. A központban kialakul, átveszi a szomszédos népcsoport, és így egyik nép által a másiknak adva minden irányban tovább terjed. Mennél távolabb van valamely terület a kulturális központtól, annál gyengébb ott a kulturális hatás és annál inkább keverednek az eredeti hullámok más hatásokkal. Az is meglehetősen ismert, hogy az európai kultúra négy nevezetes kulturális központ hatásának összetevője. Bizánc, Róma, a Karoling-birodalom rajnai magja és a brit szigetek kelta-angolszász kultúrája ezek a centrumok. Magyar szempontból Bizánc többé-kevésbbé jelentéktelen, mert tőle Szent István döntése minket egyszersmindenkorra elszakított. Hasonlóképpen kiesik a brit kultúrközpont is, amelyből a magyarság csak közvetve, a németeken át, vett fel hatásokat. Marad Itália és a német arcott öltött karoling kultúra. Itáliától közvetlenül vettük át a hatásokat, a karoling kultúrából a németeken — főleg az osztrákokon — és cseheken át. Az itáliai központból jövő hatást pl. mi adtuk tovább a lengyeleknek a renaissance korában. Mindezt nem kell szégyelnünk, és ha politikai szerelem soha sem égett bennünk sem az osztrákok, sem a csehek iránt, azt a tényt, hogy kulturális hatásokat vettünk át tőlük, letagadnunk nem lehet. Értelme sincs. Ha ezt tennők, ugyanúgy cselekednénk, mint a románok között az elfogultak, ők is tagadják, hogy a karoling kultúra és az ennek kebelében kialakult modern civilizáció bizonyos lényeges elemeit mi adtuk tovább nekik. Mindez pedig történelmi valóság. Ahogyan mi vettük a csehektől és osztrákoktól, úgy adtuk mi is a románoknak. Nem jelenti ez azt, hogy az osztrákok vagy csehek többek, mint mi, vagy hogy a románok kisebbek nálunknál, de mindenesetre a tények elismerése mutatná a nagykorúságot, úgy a mi, mint a románok részéről, és mutatná a kultúra terjedési történetének ismeretét. — Bármiképpen van is azonban, Nagy Sándor látta a tényeket. Ezért teljesen igaza volt — bizonyos enyhítéssel — mikor ezt mondotta: “Az oláhokat mi tanítottuk kenyérsütésre.” De igaza voit ez a mondása is: “Ha Bukarestből kivennék azt, amit ott a magyar kőművesek és mérnökök csináltak, nem maradna a helyén, csak egy nagy lyuk, ami a pokolig érne.”

Lehet, hogy túlzott. Minden túlzás ellenére is igazságot látott. Benne akkor, amikor tudatossá válott, hogy a magyarság a románok számára a kultúraközvetítés szolgálatát végezte, megérlelődött az a meggyőződés is, hogy nekünk magyaroknak sok más nép előtt kulturális előnyünk van. Hogy ezt a meggyőződését kiterjesztette minden néppel szemben, és ezzel túlzásba ment, az most már nem számit. Lényegében nem is ez a fontos, hanem az, hogy Nagy Sándor, amikor tényeket látott meg, amikor ezek hatásaképpen véleményt ötvözött a maga számára, ebben a véleményben az is benne volt, hogy a magyarság értékelését legelsősorban a kulturális síkon kell keresni. A magyar akkor nagy, amikor mint kultúrahordozó nagy. A magyarban is és minden népben a kultúrát értékelte. Amikor csak civilizációt látott kultúra nélkül, akkor a kultúra iránti végtelen tisztelete adta szájára ezt a mondást: “A majmot is meg lehet tanítani autót vezetni, de a kulturális hátrányt századokon át sem lehet behozni.” Ezért Nagy Sándor minden kizárólagos magyarsága ellenére is egészen európai volt. Benne megtestesült a népvándorlás utáni nyugateurópai politikai szándék, és szíve mélyén, a maga számára megfogalmazhatlanul,

TUNYOGI CSAPÓ: Nagy Sándor, az európai ember

— 265 —