Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
TUNYOGI CSAPÓ ANDRÁS Nagy Sándor, az európai ember Ha élne és ezt a címet olvasná, tudom tiltakozna ellene. Ő magyar volt és nem európai — elsősorban. Egész élete, teste és vére, lelkének és szellemének minden mozdulása a magyarsággal volt titokzatos kapcsolatban. És mégis, éppen azért, mert magyar volt, szükségszerűen európai is volt. Egyetlen embert, aki valamit tett életében, sem lehet megérteni és értékelni a nagy összefüggések nélkül. Nem lehet alakjuk kontúrjait elemezni, munkásságuk jelentőségét felmérni anélkül, hogy meg ne látnok és tekintetbe ne vennők az átfogó kapcsolatokat, azt a történelmi és kulturális talajt, amelyből kinőttek, amelynek sodrában éltek és hatottak. Ezért a Nagy Sándor emlékké vált alakját is bele kell állítani a nagy politikai és kulturális összefüggésekbe. Két ilyen nagy összefüggésről lehet szó: az első a keletről jött európai népeknek a népvándorlás utáni újból való keletre fordulása, a másik a nyugati kultúrának állandó keletre történő súgárzása. így, akármilyen különösnek is látszik, Nagy Sándor értékelésével kapcsolatban vissza kell mennünk a népvándorlás korának végére, a kilencedik, tizedik és tizenegyedik századra. Ez volt az a kor, amikor a német törzsek, amelyek sokkal korábban érkeztek Közép- és Nyugateurópa területére, mint mi, már régen megtelepedtek és Nagy Károly birodalmának széthullása után újra birodalommá szervezkedtek. Ez a kor volt az Ottók kora, akik a német birodalmat feltámasztották, a német politikai és egyházi erőt újra életre keltették és idejök volt arra is, hogy a nyugat felé húzódó szláv törzseket bevonják a német politikai vonzás körébe. Ekkor erősödött meg a német hatás a későbbi Poroszország, Pomeránia és Csehország területén, ekkor építették az első német telepesházakat e területeken, létesítettek ott kulturális és civilizátórikus központokat. Ekkor fordultak a bajor törzsek részei is Ausztria földje felé, és a magyarok visszaszorítása után ekkor foglalták el a bécsi medencét, amelyet megelőzőleg a magyarok tartottak megszállva. A szlávokon kívül megkísérelték a magyarokat is bevonni a német “élettérbe”, de ezt István király politikai sakkhúzása, hogy t. i. nem a császártól, hanem a pápától kért koronát, és az, hogy a magyar katonai erő túlságosan erős volt, megakadályozta. Ez a kelet felé irányuló német politikai mozdulat aránylag könnyű és természetes volt. A magyar államon kívül ebben az időben keleten nem volt politikai erő. A száv törzsek, amelyek akkor éppen olyan őserdei primitívségben éltek, mint a német törzsek századokkal azelőtt, politikai vagy katonai gátat nem képeztek. A török népek keletről való áramlása viszont megtört. Modern szóval élve, Európa keletén akkor politikai vákuum volt, amely meg is maradt a mongolok megérkeztéig, illetve a modern — 263 —
