Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7-8. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

Amit te adtál, mind tiéd az élet, s tudom, az is tiéd, ki elhagyott, te szólsz s megindítod a messzeségből s lesz hűtlen nyugtalanból hű halott. 0 sokasodó testek altatója, a súlyukkal a súlyod egyre nő, s egyszer szívem tövéig ér a vonzás, erdélyi föld, erdélyi temető.

Dacia dat tumulum.

A KOR FALÁRA

Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen.

Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze.

Egy vak poroszló szárnyam és tűsem e zord idő-cellába börtönözte.

De néha túl a rácsozott időn csillagmezőket lobbantott a távol.

Szél jött és megtelt hervadó tüdőm a végtelenség fenyves-illatával.

Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat, kitörtem volna óriás terekre.

S ősökre néztem, gazdag és szabad, aranyformáló régi mesterekre.

S gondoltam rá, ki jő százév után, arcába tűz az új világ sugára.

S szent szánalommal néz majd vissza rám, kortól kifosztott, koldús dédapára.

— 256