Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-05-01 / 5-6. szám

KÖNYVSZEMLE gei. — Ez a három: Milán Lajciak (1926-) a Csehszlovák írószövetség szlovák osztályának elnöke, Pavol Ho­­rov (1914-), 1945-től a kassai rádió műsorigazgatója, jelenleg a Csehszlo­vák írószövetség szlovák osztályán az eszmei-alkotó szakosztály vezetője. A harmadik: Ctibor Stitniczky (1922 ), az írószövetség szlovák osztályának titkára. Végzetes hiba, hogy a 36 magyar műfordító közül a túlnyomó többség nem tud szlovákul és csehül, ennél­fogva mások nyers fordítását öntöt­ték formába. Ez a nem kivánatos gyakorlat aztán megbosszulta magát, különösen Sladkovic és Hviezdoslav eredeti, egyéni költeményeinek tol­mácsolásában. A fordítók munkáját csak ott koronázta siker, ahol nincs tartalom, mélység, költői lendület. Erejükből csupán a népi demokráciá­ra annyira jellemző üres, kopogó frázisokra futotta, akárcsak oroszból fordító kollégáiknál (Szöveggyűjte­mény a XX. század magyar és szov­jet irodalmából, Tankönyvkiadó, Bp, 1953, 591 1.) Ezek a strófák, a vörös napi politika jelszavai, versben kü­lönösképpen groteszkül hatnak. íme egy példa: Milán Lajciak "Buda­pest" című költeménye Vihar Béla valóban viharos fordításában: “Már traktorokkal ‘szántjuk fel földünk, és többé soha-soha el nem válunk, és közösen haladunk a célig Budapestünk, testvérünk, jó bará­tunk”, Egymásmellé rakott szavak, miután a magyar történeti múltat az ellenség szemével elítélte. A formai zökke­nők, a fordítástechnika mentségére legyen, hogy az eredeti strófákat sem fűti át a meggyőződés lángja és nem többek, mint a politikai iránykölté­szet frázis termékei. Az Antológiának napjainkkal egykorú anyaga inkább a politikai irodalom bélyegét viseli, úgy ahogy erre Josef Rybák (Előszó, 239-246) rámutat: “A magyar olvasók a cseh és szlovák költők verseiből éppúgy erőt meríthetnek mindenna­pi harcaikhoz és munkájukhoz, mint saját költőik műveiből”, mert —foly­tatja — : “Ez az új költészet a szo­­ciálista hazafiság és a proletár nem­zetköziség szellemében neveli és ta­nítja a csehszlovák népet.’’ A Párt útmutatásait vakon követő műfordítóknak és irodalmi emberek­nek — a fenti idézetből is kitűnik — nem is lehetett jobbat alkotniok, mert hiszen a művész én-jének kollektivi­zálásával elzárták őt az ihlet legter­mékenyebb forrásaitól. De baj van a nyelvtudással is. Magyarországon ma csak Szalatnai Rezső (verset és prózát) és az Antológia társszerkesz­tője Kovács Endre (csak prózát) ké­pes cseh és szlovák nyelvről magyar­ra ültetni. Mondanom sem kell, hogy a 36 “mű”-fordító között egyiknek a neve sem olvasható. Ezen pedig ne csodálkozzunk, mert ez a “senki sincs a helyén” felel meg legjobban a napi politikát harsogó proletár “irodalom­nak”, mely a pártszerűség kötelező alkalmazásával már csírájában meg­öli a maradandó értékű irodalmi al­kotásokat. Wagner Ferenc — 241 —

Next

/
Thumbnails
Contents