Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5-6. szám
elérje a költözés. Névtelen zavart érzett, szótlanul megfordult és kézenragadva a másikat, bizonytalan arccal kivonult. Az ajtóban éppen szembejött a négy ember, azoktól elfordította a fejét. Különösen a néger árulása bántotta. Úgy viselkedett mint egy pajtás s közben titokban szétszedte a szobáját. Ettől kezdve valahogy elment a kedve a költözéstől. — Most gyerünk hozzátok —< rendelkezett — fejezzük be a gilisztaházat. — Gőgösen, mintha csak haza menne, megindult a szomszéd kertbe. A másik mint mindig, hűségesen követte. Itt zöld, nyirkos árnyék volt a kertvégi bokrok között. Kövér katicabogarak aludtak, oly szorosan a levelekre tapadva, hogy nem lehetett lerázni őket. Csillogón, hűvösen húzódott a csiganyál. A tikkadt ég visszahúzódott, messze hulltak a zajok, nagy, tiszta körben záródott köréjük a játék varázsa. Pár perc múlva tökéletesen elfelejtették a költözést. Laza, fekete földből épült a gilisztakirály háza. Már tavasz óta dolgoztak rajta fáradhatatlanul. Óvatosan ástak, lapátoltak minden nap, nehogy véletlenül megsebezzék valamelyik alattvalót. Csak az bosszantotta őket, hogy ez a mozgékony, rendetlen népség nem méltányolta az ablakokat. Hol a ház falán, hol a tetőn dugták ki hosszúkás, vörös és fehér fejüket. Elmerülve dolgoztak, időnkint fekete sarat törölve izzadt homlokukra. Ebédidőre kicsit kiszakadtak boldog elszigeteltségükből — a kisfiú egy láda tetején ette a vajaskenyeret — de délután tovább dolgoztak, mindenről elfelejtkezve. Csak akkor riadtak fel, mikor az anyja egyszerre mellettük állt. Fáradt volt az asszony arca, idegenül néztek a szemei. — Odaát minden készen van, — mondta. Mindkét gyereket kézenfogta s megindult velük lassan a kusza füvön. A házból kijött a szomszédasszony, akkor mind megálltak. — Búcsúzzunk el — mondta az anyja —- ti is búcsúzzatok el szépen egymástól. Indulnunk kell. A két gyerek egymásranézett. Nem egészen értették. — A gilisztaház, — mondta az egyik, — holnap kivisszük a kockákat és lépcsőket építünk a toronyhoz. — Holnap már nem leszünk itt — mondta az asszony. — Holnap már az új lakásban játszhatsz. A kisfiú az utolsó szavakat már nem hallotta. Nagyranyílt szeme a levegőbe meredt. Hideg lett a keze, szúró görcsöt érzett a gyomra táján. Egyszerre üresség vette körül, ismeretlen, ismeretlen üresség. Az anyja fogta a kezét, mégis, mintha egyedül maradt volna egy félhomályos szobában. Tekintete lassan indult körbe s ebben a percben minden olyan idegennek tűnt, mint az előbb az üres szoba. Ijedten nyúlt a pajtása felé. Az asszony hirtelen lenézett rá: — Nincs semmi baj — mondta furcsa, majdnem nyers hangon, — Vinco majd eljön hozzád játszani az új lakásba és lesz ott sok más pajtásod is. — Tudtam, hogy baj lesz vele, — súgta a szomszédasszonynak és fáradtan sóhajtott. A kisfiú engedelmesen állt mellette, görcsösen szorította a pajtása kezét. Átnézett a régi lakásra, a függönytelen ablakok tátongó mélyére. Most látta, hogy nagy, csúnya repedések húzódnak a falban, az ablakok körül. Csodálkozott, hogy ezt sohase vette észre. Semmi se mozdult odaát. Ma ... nem ... holnap ... ezzel mindig bajban volt. Olyan nehéz meg-LESZLEI: A gilisztaház — 237 —
