Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5-6. szám
ÚJ MAGYAR ÚT érteni, hogy minden nap ma van és mindig holnap lesz. Igen, szóval holnap, egy alvás után, reggel már nem itt fog felébredni. S egyszerre zuhogni kezdtek rá a képek. A kenyeres. Sárga autójával idekanyarodik a sarki fűszeres elé. Ők akkor már ott állnak, napról-napra minden reggel s minden nap egy kis képet kapnak. A kenyeres széles, napégette arcában magasra szaladnak a fekete, bozontos szemöldökök, mintha elfelejtette volna a képet. De a keze már nyúl a zsebébe... A tejes. Sovány, piroskockás a kabátja és állva vezeti a csillogó, fehér tejesautót. Pontosan a ház előtt megáll, feléje nyújtja a hideg, fehér üvegeket... A szemetesek. Egyikük kocsin jár, egy lusta, sárga lóval. Kocsija tele rozsdás, szerteszét meredő limlommal. A többi hatalmas, sárga teherautón jön. Magas, szótlan feketék, piros sapkában és pullóverben, karjukon úgy lendül a nehéz szemétkosár, mint a lapda. A kis öreg néni. Valahol ott lakik az útca végén, a házát sohasem látta. Talán nincs is háza, egész nap az útcán jön-megy. Mindig cipel valamit, barna, spárgafülű papírzacskókat és tarka szatyrokat. — Hogy vagy? — kérdezi tőle nagykomolyan, ha kint latja játszani a ház előtt. — Szép időnk van ma, nem gondolod? A sárga kislány. Pici és könnyű, mint egy játék. A parkban szokta látni, mert ott lakik a szélső házban s egy nagy, fekete macskával játszik. A haja sima, fekete és sárga a keze, mindig nevet, de sohasem beszél. Villámgyorsan hullanak a képek. Mögöttük üresség. Valami megingott. Most mi lesz? Se kenyeres, se tejes, se' sárga kislány. Senki se jön többet, senki se lesz többet. Megáll a világ. Talán a nap se kel fel többet. És Vinco se lesz többet. Senki se épít már gilisztaházat. Szegény gilisztakirály, árva marad egész népével együtt. — Mennünk kell, — mondja az anyja — apa vár odaát és késő van. Vinco! Nem! Nem engedi el a kezét! Az egyetlen biztonság. — Lesznek majd más pajtások. — Nem kell! Ki tudja mi lesz? Félelmetes, iszonyú bizonytalanság övezi az új lakást. Hideg lesz az egész teste ha rágondol. Nem engedi el a pajtása kezét. Szegény Vinco, mi lesz holnap? Se tejes, se szemetes, se gilisztaház. Mi lesz Vincoval, ha megáll a világ? Úgy látszik, Vinco nem fél. Türelmetlenül rángatja ki a kezét az övéből. — Kimehetek a kertbe? — nyafogja az anyjának. — Készre akarom építeni a gilisztaházat! A kisfiú megdermed. Lehanyatlik a keze. Vinco készreépíti a gilisztaházat? Egyedül! Nélküle! Hát Vinco tovább fog játszani, ha ő már nem lesz itt? Szeméből egyszerre kiszikkadnak a könnyek. Száraz és forró a rémület. Nem áll meg a világ. Nincs vége mindennek. Csak ő megy 'el. Csak ... Akkor a kenyeres is jön! Belenyúl a zsebébe ... a tejes megáll a ház előtt... hogy vagy — mondja a kis öreg néni — szép időnk van ma, nem gondolod? — De kinek mondja? Kinek, ha ő már nem lesz itt? Mind jönnek. Holnap... most érti! Holnap minden ugyanígy lesz. A nap, a ház, a katicabokrok és Vinco építi a gilisztaházat. Minden így lesz — nélküle. Hirtelen tör ki a lázadás. Mama! Édes, édes mama, tégy csodát! Tedd — 238
