Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-05-01 / 5-6. szám

CSINGER JÓSZEF

TÉRKÉPJELEK

Míg néztem elevenné vált a térkép, mint ismerősnek, arca nőtt a tájnak: a tó szelnének hűs kékje kiáradt sötét szemöldökű erdők alatt.

Keményen, szikrázón sütött a nap s körül a csorba fogsorú hegyek csikorgó kínnal sugarába martak, hogy fogzománcuk hullott: hó esett . . .

Mind sűrűbb lett a fehér feledés.

A felkérdezett színek egyre halkabb, sejtelmesebb jelekkel válaszoltak s mélyen le süppedt az emlékezés megdermedt lába. Mint kicsiny keresztek, lehellet-könnyü galamb tipegés nyoma csipkézte a hó felszínét: békén bomoltak lent a hősi testek;

de hirtelen, vad szaggatott-vonal verődött végig önkényes határként a gyolcs mezőn, mint gyors varrógép-varrás gépfegyvertűz, hogy odatűzzön engem a néma tájra s ekkor, mint a zajlás jeges folyókon, utóiért a hang; mélyen nyögött, mint fa, melyet vihar ráz, majd, elváltozva, mindig magasabb, élesebb lett, mint hasadó selyem sikoltó reccsenése. Ma is hallom, e percben is és egyre kérdezem a visszhangot: vájjon zászló hasad, vagy kishúgomról tépik a ruhát?

Ki tudhatná? A végtelen, fehér mezőkön, mint piros város jelek virít a vér . . .

— 230 —