Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-05-01 / 5. szám

területi (községi és törvényhatósági) és nem-területi ön kormányzatokra építeni egy teljesértékű és valóságos országos önkormányzati életet, nyugati tekintélyes megnyilatkozásokból is hitet merítettek, hogy a békeszerződés aláírása után, a már birtokba vett hatalmi pozíciókból kiindulva fokozatosan a magyar nép ellenőrzése alá vonhatják, helyi, törvényhatósági és állami szinten egyaránt, a magyar államiság teljességét. A világ minden szabadságszerető népének szolidaritásába vetett hitben és a népuralom megvalósításának vágyától sarkalva töltötték be “kispolgárok”, parasztok, munkások is a gyorsan kiépített pártkereteket, s ezek révén a törvényhozást, a közhivatalokat és a közintézményeket. A politikai élite-cserének a történelemben nem ritka színjátéka pergett le. Ugyan melyik tárgyilagos szemlélője és értelmezője az akkori eseményeknek kételkedhetik abban, hogy az államnak a “nép” által való ebben a rész leges megszállásában, mint tömegmozgalomban, minden egyéni ambíción felül, egy évek óta érlelődő és sűrűsödő közakarat volt a szüntelenül mozgató és összetartó erő — a magyar nép sajátos önkormányzati életformája megvalósításának roppant akarása.

Minden társadalomlélektani ismerettel rendelkező gondolkozónak be kell látnia, hogy őszintén egyenes volt a demokráciára irányuló törekvés mindamaz antikommunista, osztályharcellenes felfogású tényezők részéről, akik megszervezték és irányították e népelemeknek — az oroszok által körülhatárolt — bizonyos állami életkeretekbe való belefejlődését. Az ember ugyanis rendszerint személyisége teljességével összeforr olyan eszmék, elvek társadalmi megtestesítésének ügyével, amelyek saját egyéniségének és társadalmi csoportjának jelentőségét növelik, érdekeinek, képességeinek kibontakozását, gyakorlati érvényesítését elősegítik és szociális törekvéseit igazolják (legitimálják). A társadalmi jelentőségének tudatára ébredt minden csoport, népréteg felfogásában elevenen él népi egyetemessége javára is jelentős szociális értékek birtoklásának büszke meggyőződése. Ahogyan számos arisztokratikus családi hagyományú és értéktudatú politikus mélységes meggyőződéssel az arisztokráciához tartozó családokban letéteményeseit látja a nemzeti élet folytonosságához és kiteljesedéséhez nélkülözhetetlen értékeknek, így az országiás ritka képességének, és önmaga előtt ezzel legitimálja a közhatalomnak a “nemzeti élite” javára való monopolizálására és ennek folyamatos, tartóssá tételére irányuló — nem ritkán kíméletlen eszközökkel érvényesített — törekvését, tehát egy őszintén, lelkestőltestestől szolgált arisztokratikus politikát, — akként korábban a nemzeti élet irányításának meghatározásában túlnyomó többségben levő néprétegek szószólói, szervezői és vezetői szintén teljes őszinteséggel és mélységes meggyőződéssel képviselik a közéletben a többségi elvet, tehát a saját társadalmi rétegük és ezzel egyéni jelentőségük fölényét igazoló és biztosító demokratikus politikát, — feltéve, hogy nem emberi méltóságukból kivetkőzött szolgái vagy megbűvölt csodálói egy idegen hatalmasságnak.

Aki ez időben a volt felső társadalmi réteg sorscsapásoktól megviselt tagjai irányában a széles néprétegekből újonnan kijegecesedő politikai élite nem kevés tagja részéről (nem általánosítunk!) tapasztalt negatív magatartásokból érvet iparkodik kovácsolni a valóban magyar demokratikus törekvések őszinte mivoltának elismerése ellen, ne tévessze szem elől, hogy a “circulation des élites” (Pareto, Mosca) nem francianégyes, hanem igen jelentős részben a közhatalom birtoklása, megtartása és meghódítása körül folyó ádáz társadalmi küzdelem jelensége. Hogy egyes anti-kommunista tényezők ilyen negatív magatartásának mi lehetett a főmotívuma, e kérdésre határozott választ csak az adhat, aki nem resteli elkövetni az ex posse ad esse érvelésnek ismert logikai vétkét, bizonyosságnak tartván azt, ami lehetséges, tehát ami nem teljesen kizárt. Az emberi magatartások bonyolult motivációjának ismeretében ki merészelhetné igazságként, tehát bizonyított tényként állítani, hogy “paraszti” vagy egyéb csoportindulatot kifejező “úrgyűlölet”, mint élesen antidemokratikus, mert az államnép egy részét a közhatalom gyakorlásából kirekeszteni kívánó “osztálygyűlölet” volt a korábbi felső réteg irányában az új politikai élite számos, még anti-kommunista tényezője részéről is megnyilatkozott bizalmatlanság, elútasítás valóságos és elégséges oka? Lehetséges, hogy egyesek magatartását valamelyik korábbi helyi hatalmasság irányában támadt, élményszerű személyes tapasztalatból sarjadt ellenszenv, tudatos vagy tudatalatti r esen time n t is színezte, amely bizonyos, rendszerint öröklött lelki alkatúaknái általánosító bosszúvággyá is hevülhetett. Mindez lehetséges. De ugyanakkor vájjon minő bizonyítékok alapján zárható ki az említett “anti-demokratikus jellegű” negatív magatartások lehetséges, bár szintén csak feltételezhető motívumai sorából a valóban kommunistaellenes akkori új közéleti szereplőknek esetleg részben arra irányuló törekvése, hogy a volt politikai élite tagjaival való személyes és rendszeres érintkezés mellőzésével megfosszák kommunista és ezekkel szövetkező közéleti ellenfeleiket az utóbbiaktól jól kiaknázható támadási felülettől, robbanó erejű agitációs anyagtól, — részben pedig egy jó adag bizalmatlanság a “régi világ” ama művelt és tapasztalt “urai” irányában, akik minden bizonnyal a hon féltésétől indíttatva még hívatlanul is politikai tanácsadókként jelentkeztek, vállalkozván a közéleti “soufleur”nek akkor nem veszélytelen szerepére. Elfogultságok, bizalmatlanságok mögött esetleg nem mindenkinél és mindenkor s nem legfőképen a paraszti vagy munkás múlt fájó tapasztalata ízzott, hanem talán inkább olyan események emléke, mint például a keresztény demokráciák gondolatának kisiklatása, “Nagyatádi semlegesítése”, pártjának politikai likvidálása, az agrárreform elgáncsolása, bizonyos “romantikus” választási hadjáratok, majd a népvármegye eszméje irányában is tájékozódó közigazgatási reformnak, egy valóban korszerű választójognak és az ipari demokrácia ügyének holtvágányra futtatása.

Az úgynevezett írástudók parancsolatát követve, híven az igazsághoz, hozzá kellett nyúlnunk ehhez az égető kérdéshez s mint olyasvalakivel, aki sohasem volt tagja valamelyik pártnak, sem “1945” előtt, sem azután a hazai közéletben, meg kell állapítanunk: bizony nem volt akkor sem demokrácia Magyarországon, de a magyar nép érzés világát betöltötte egy sajátosan magyar demokrácia vágya, reménye, akarása és népünk valóban megindult e kiforrott közakaratnak megvalósítása útján, bízva önerejében és a valóban demokratikus nyugati hatalmak támogatásában amaz elvek érvényesítése terén, amely eszmékért e hatalmak népmilliói világháborút vívtak és szenvedtek.

A magyar nép 1945-48-ban minden józanul telhetőt megtett a maga részéről a maga nemzeti rabságában, hogy szabad népként kormányozhassa önmagát saját hazájában. Támadtak soraiból kinőtt olyan vezetői is, akik vállalták a demokrácia előkészítésének idegen megszállók előtt és alatt, sokszor temérdek megnemértéssel, megaláztatással és veszéllyel járó nehéz mesterségét. A magyar nép változó helyzetekben különböző színű állammindenhatóság, idegen uralom álhatatos ellenfeleinek bizonyult — ma fogságot vagy hontalan16