Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-05-01 / 5. szám

ságot szenvedő szervezői és vezetői a legkevésbbé okolhatók, hogy “a világ legárvább népe’’ demokráciájának előkészítése otthon a föld alá s részben külföldre szorult.

Demokrácia nem volt; de minél keményebb eszközökkel korlátozta a megszálló hatalom, hazai világnézeti szövetségesei és karhatalmi alakulatai a magyar demokrácia kibontakozását, annál szilárdabb egységbe kapcsolódott a nemzet szabadságvágya, az emberi, polgári szabadság akarásával. Az idegen hódítók ideológiájától megszállottakon és csatlósaikon felül népünknek legalább 80-90 %-a akkor átérezte, hogy nincsen demokratikus uralom nemzeti szabadság nélkül, és az utóbbi visszaszerzéséhez a legbiztosabb út az emberi és a polgári szabadságjogok védelmén és fokozatos érvényesítésén át vezet. Ahogyan nemzetünknek és megannyi fiának előző, 1944. évi megtiprása a szabadságvágy és a demokratikus törekvések fellángolását váltotta ki, úgy szította, erjesztette az 1945-öt követő idegen önkény a nemzeti és egyéni szabadság vágyát népünkben, melyet a Rákosi-önkényuralom a demokratikus életformába öltözködés lehetőségétől éppen akkor fosztott meg, amikor már azt hitte, hogy végre a maga természetének és életígényeinek megfelelő és egyben korszerű létformát ölthet. De mindazok, akik a kommunista hatalmi igényeket ellensúlyozni, választás és egyéb módon a magyar nép szabadságvágyát önmaga és a külföld előtt, hozzátehetjük: világvisszhangot kiváltó kifejezését elősegíteni törekedtek, — folytatói, munkásai, majd irányítói lettek e tragikus időben az immár negyedszázad óta előre hömpölygő és mélyfolyásának általános irányát tekintve a demokrácia felé tájékozódó magyar társadalmi forradalomnak.

Jogászi elme felvetheti azok egyetemes felelősségének kérdését, akik kétségtelen kommunista-ellenességük dacára miniszteri tisztségükben egy kormányban ültek a magyarság szovjetizálóival. Ez azt jelentené, hogy de Gasperi, Einaudi, Bidault egyetemesen felelősek Togliatti, illetőleg ama kommunista francia miniszterek akkori kormányzati cselekedeteiért, akikkel a nagy kataklizma után közös kormányban működtek. Tudjuk, hogy XII. Pius pápa és egyes országok hierarchikus fejei formálisan felhatalmaztak katolikus vezető közéleti tényezőket a világháború végén, hogy bár nem bensőségesen, szorosan és tartósan, de a nemzeti élet újjáépítésének a művében az erkölcsi törvény követelményeinek érvényesítése végett, meghatározott feladatok megoldása, érdekében, átmenetileg ugyanabban a kormányban együttműködjenek még kommunista világnézetű ellenfeleikkel is. Más egy idegen uralomnak szállás-csinálás és a hódító szellemiségének terjesztése a népben, és ismét más egy lezárult világháború utáni részvétel az országot — nemzetközileg elismerten: jogosan — megszállva tartó idegen hatalom eszközembereivel együtt ugyanabban a kormányban, de minden kétséget kizárva, az idegen uralom legfőbb törekvéseinek ellensúlyozása, világnézetének hódításával szemben a nép lehető megóvása érdekében.

Korai lenne és nem is állnak rendelkezésünkre mindamaz adatok, melyek az 1945-47-ben magas tisztséget viselő kommunista-ellenes tényezők politikájának tárgyilagos megítéléséhez szükségesek. A különböző bírálatokban hangsúlyozott mozzanatokon felül igazságos vélemény nem mellőzheti a következő tényeket. Az ország vezető s a demokratikus igényeknek is megfelelő államférfiainak az idegen hatalom által közvetve vagy közvetlenül történt távoltartása folytán, éppen az imént említett kötelességévé vált kormánytisztségben a közjó érdekeinek a képviselete. E mértékkel mérve a következő pozitívumokat sorolhatjuk fel. Sikerrel ellenálltak Vorosilov marsai ama erőltetett törekvésének, hogy a tényleges választások elkerülése végett “a demokratikus pártok egyetlen kompromisszumos listájára” történjék a nép “leszavazása”. — Megteremtették a kommunista párt felett avatott 1945. évi választási győzelmek pénzügyi és szervezési feltételeit, és nem hagyták megfélemlíteni magukat a Rajk által a budapesti Városi Színházban rendezett első fővárosi kisgazdapárti nagy-gyülés ellen intézett terrorisztikus támadástól. — Szabotálták a kommunista Gerő Ernő által már 1946- ban megindított tervgazdálkodási központosító törekvést és a hitelengedélyezések és az építőanyaggazdálkodás megszervezésének módja révén rohamosan, zuhanó pénzértékkel elősegítették a magántulajdonban levő vagyontárgyak kijavítását, egyházi tulajdonban levő ingatlanok, templomok, iskolák, zárdák, paplakok újjáépítését. — Paraszti tömegek budapesti felvonultatásával erőt mutattak mind a külföld, mind a kommunisták felé, és a Parasztszövetség országos megszervezésének megindításával, a kommunistáktól irányított szakszervezetek ellensúlyozására, olyan társadalmi hatalmi tényezőre iparkodtak szert tenni, amely feltartóztathatja a népnek, nem katonai úton végrehajtott, bolsevizálását. — Ha még ehhez számításba vesszük a nyugati hatalmak állandó figyelmeztetését a bolsevizáló törekvésekre, technikára, — Amerikának a kelet-középeurópai parasztság életérdekeinek, szabadságának védelmére való hivatalos felhívását, végül ama többezer családot, amelyeket az elkallódástól megmentettek a kommunistáktól üldözött családfőknek személyes beavatkozásokkal történt megvédése útján, — el kell ismernünk, hogy a kommunista-ellenes egykori kormánytagok nem vállalták hiába a kommunistákkal egy kormányban való részvétel ódiumát.

1945-47-ben nem kezdődött, sem nem végződött “magyar forradalom”, de egy roppant negyedszázados forradalomszerű társadalmi átalakulás jellemezte nemzetünk háborúkközi életét.

1945-47-ben nem volt demokrácia, sőt demokráciából kevesebb volt, mint egyes előbbi időszakokban. De akik a megszálló hatalommal és általában a kommunisták előretörésével szemben, akár kormányzati tisztségükből, elősegítették a nemzeti ellenállást, ezt a korábbi társadalmi forradalom demokratikus főirányának továbbvezetésével, emberi és polgári szabadságjogok védelme és érvényesítése útján valósíthatták meg.

Lengyelország és Csehország a Szövetséges Hatalmak szövetségeseinek számított. Az előbbi védelmére bocsátkozott a világháborúba a Nyugat, az utóbbinak a vezetői a demokratikus világ ünnepelt államférfiaiként buktak el a kommunizmus ellen. Romániában a régi politikai iskola minden fanarióta fortély értékesítésével iparkodott a fenyegető végzetet késleltetni, — sikertelenül. Világhatalmak államférfiai képtelenek voltak jogszerű határai közé visszaszorítani a Szovjetuniót. Akkor hogyan tudhatták volna egy kis ország új vezetői hazájuk felől elhárítani a szovjetizálódás veszedelmét?

Egykoron a francia kormány méltán írhatta bécsi kongresszusi delegációjához intézett útasításában a következőket: “Franciaország abban a kellemes helyzetben van, hogy az igazság szolgálatával tulajdon létérdekeinek érvényét segíti elő.” Mi magyarok méltán magunkra alkalmazhatjuk e tételt. De egy nép fiai a nemzeti ügyre görgetett hegyet mozgató erkölcsi erővel csak akkor szerezhetnek érvényt az igazságnak, ha az igazságosságnak egymás irányában való kölcsönös gyakorlásával öregbítik népük s ezzel mindannyiuk tekintélyét a nagyvilág előtt.

17