Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
hazáját? A tömeg, anyag, felszerelés fölénye semmi esetre. Kizárólag a szellem és erkölcs. Az évezredek, környezet, életviszonyok formáló munkáján kialakult, öröklött lelki és jellembeli adottságok, amit a finn szellem még a hosszú elnyomások idején is tisztán, épen meg tudott tartani. Ez a szent örökség tette, hogy e nemzet közel minden fia a haza szabadságát és jólétét minden másnak messze elébe tudta mindig helyezni. Nem akadt közöttük, aki saját hazája érdekeit csak az elnyomó nagyhatalom érdekeiben tudta volna felfedezni. Ez a szellem a saját szent örökségéből merített, s így tiszta és egységes maradt. Ezért volt e nemzet elkerülhetetlen veresége dicsőséges, jelen küzdelme is reményteljes. Nekünk magyaroknak is van ilyen szent örökségünk, sok másokénál gazdagabb, különösen ami a katonai adottságokat illeti. Ez a magyar katonaszellem és erkölcs emelte 6 évszázadon át Magyarországot az európai vezető nagyhatalmak sorába, amíg ennek a szellemnek a nevelése és irányítása magyar kezekben volt. De az utolsó 400 év alatt is, mikor már csak az önfeláldozó végrehajtás lehetett az osztályrésze, Európa összes harcterein a legragyogóbb katonaerkölcsökről tett bizonyságot. Csak — a magyar államvezetés ellenére indított — első világháborúban is 600,000 hősi halottat áldozott a nemzet úgy, hogy a hadvezetésbe magyarnak beleszólása sem volt. A mai szellemtelen káoszban, amelyben benne élünk, ha nem merítünk erőt valahonnan a ránkváró feladatokhoz, még a cél is, amiért küzdeni akarunk, hazugsággá válhatik. Ha tehát kell, természetes, hogy elsősorban a magunkéból merítünk, különösen mikor az semmivel sem hitványabb, mint a másoké, csak meg kell találni ismét ebben a nagy összevisszaságban. Hangsúlyoznunk kell, hogy a katonaszellem és erkölcs nem önmagáért való; létjogosultságukat kizárólag az egyetemes emberi és állami érdekek önzetlen szolgálatában nyerik. Természetes, hogy az emberi fejlődés egyik főcéljának azt kell tekintenünk, mikor a szabad “polgár" a legfőbb ideál. Ennek a paradicsomi állapotnak azonban nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy maga a köz se kényszerüljön követelményeivel az egyénnel szemben az életet is feláldozó kötelességteljesítésig menni... Mennél inkább hiányzik ez az előfeltétel, annál inkább előtérbe kell lépnie a katona-ideálnak, épen a polgári fejlődés biztonsága érdekében. Az emberi fejlődés emelkedő és sülyedő görbéje, igen kevés ilyen aranykorszakot ideig-óráig élvező birodalmat, generációkat mutathat fel a történelem folyamán. Ha pedig korunk világpolitikai helyzetét, s az emberi fejlődés és szabadság ellen feszülő mind nagyobb erőket tekintjük, be kell látnunk, hogy az említett magas emberi fejlődési fok elérése és biztosítása céljából még igen súlyos küzdelmeket kell vívnunk, mely küzdelmekhez pedig elengedhetetlen lesz az egyén teljes önzetlenség, rátermettség, bátorság, lovagiasság, — több A katonaerkölcsök alapja, — a közösségi érzés, önzetlenség, rátermettsség, bátorság, lovagiasság, — több kevesebb mértékben, minden nemzet veleszületett lelkitulajdonsága. Ezeket a minden polgár lelke mélyén szunnyadó tulajdonságokat a katonai nevelés tudatosítja, majd ezekből fejleszti és fokozza a teljességig, a katona nélkülözhetetlen jellemzőit, a saját élete feláldozása árán is kész kötelességteljesítést, vitézséget, hazaszeretetei, hűséget, megbízhatóságot, állhatatosságot, fegyelmezettséget, a haza minden polgára jólétéért és életéért való felelősségtudatot. így válik a polgár katonává, s azzal a többlettel, amit a törvény csak a katonától kíván meg, a polgári erkölcs katonaerkölccsé. E folyamat minden kétséget kizáró módon szemlélteti nemcsak a szintbeli külömbséget, de a fejlődés irányát is. Ezek szerint korunkban ott, ahol az említett paradicsomi állapotból a létért való küzdelem a történelmi fejlődés folyamán a differenciálódást kikényszerítette, a polgár és katona fogalomkörbe tartozók egységesítése érdekében a tavábbfejlődést csak az jelenthetné, ha a katonaerkölcs összes szabályait, kivétel nélkül minden polgárra is kötelezőnek minősítenénk. Hogy ez a túlszigorú követelmény szükséges-e és a gyakorlatban keresztiilvihető-e ma, — nem lehet kétséges. A háború intenzitásának hullámzó görbéjét tekintve, a külömbség nélküli katona-polgár fogalmát a népvándorláskorabeli nomád népeknél találjuk meg leginkább; megközelíti korunkban, de a katonai követelmények tekintetében e fejlődési fokot el nem érheti, a svájci milícia. A növekvő intenzitású modern háború azonban magától is elvégzi a szükséges nivellálást; ma már az anyaország területén működő egyes polgári foglalkozási ágakhoz tartozóktól is meg kell kívánnunk, hogy a közért, életük veszélyeztetése árán is teljesítsék kötelességüket. Természetes, hogy e foglalkozási ágaknál a polgári és katonaerkölcsbeli külömbség máris megszűntnek tekinthető. Marad azonban még mindig nagyszámban olyan ágazata a polgárságnak, melyektől korántsem kívánhatunk, s nem is kívánunk annyit, mint a katonától. A katonai nevelés azonban úgy érhet el valóban nagy eredményeket, ha az a nemzet öröklött lelki és jellembeli adottságain épít, azok fejlődési irányában. így e nevelő, vezető munkára (hívatásos keretbe) természetes, hogy csak azok lehetnek alkalmasak, akik akár születés, akár nevelés útján, maguk is birtokosai e tulajdonságoknak, külömben meg sem értik azokat. Csak az ilyen “hivatásosak” hivatottak és képesek meríteni a szent örökségből; ezek nemcsak oktatói, vezetői a rájuk bízottaknak, hanem követendő példái is az örökségben gyökerező katonaerkölcsöknek. Az ilyen hivatásosak, mivel szerves részei a nemzettestnek, s benne élnek a nemzet szellemi vérkeringésében, nem alkothatnak abban idegen kasztokat. Szívük a közös eszményekért együtt dobog neveltjeik szívével, átérzik és értékelni tudják a mérhetetlen bizalmat, mellyel a nemzet saját életének védelmét rájuk bízta, így e bizalommal nem élhetnek vissza soha. Ez válhatik a legfontosabb biztosítékává annak is, hogy idegen-buta, mások érdekeit szolgáló faj elméletek, legalább a hivatásos keret közé ne verhessenek ékeket, s legalább e keretben ne tegyék kétértelművé még az államhűség fogalmát is. Ez mind kizárólag a kötelességben, követelményekben jelenthet többet, de.nem a kiváltságokban. Ne kívánjunk mi többet, mint a szabad, fejlődő nemzetek, de annyit mint ezek mi is meg kell, hogy követeljünk, mert ez létfeltétel számunkra. Hogy nálunk nem lehetett meg a fenti, teljes összhang a hivatásos keret és a nemzet zömét kitevő nemhivatásosak közt, s hogy a tisztikar sok tekintetben különálló osztályként élt, az inkább annak a következménye volt, hogy a tisztikart, főként annak vezetőrétegét 400 éven át egész más szempontok szerint válogatták ki, nevelték. A becsület megosztott fogalmának alig lehet ehhez köze. A polgárságba való beleolvasztottság, s a magasabb katonai tudományokban való jártasság, a fentiek szerint tehát igen vérszegény követelmény lenne a hivatásos kerettel szemben. Ha ennyivel megelégednénk, ismét minden baj ebből származnék. E kerettől a fentiek szerint sokkal többet kell megkívánnunk, de nem olyat, ami szétválaszt, elkülönít. Ellenkezőleg, ami a közös lelki, szellemi alapokon, azok fejlődési irányába továbbépít, vonz és magához emel, a közös hagyományokban egyesít, összekovácsol. A fejlődés keresésében 10
