Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

mi senkit sem lenyomni, hanem mindenkit felemelni akarunk!

A fejlődés keresésénél könnyelműség lenne a múlt tanulságainak figyelmen kívül hagyása. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy amíg egyrészt nem élhetünk egyedül légüres térben, addig másrészt az összes népek szellemi élete sem egységesíthető, az egyes népeknek is megvan a maguk külön, egyéni lelki beállítottságukat követő saját élete; körülményeik, lehetőségeik sem egyformák. Amíg tehát a haladó kor szellemében a többi népekkel harmóniában kell a fejlődés, tökéletesedés nagy céljait megtalálnunk, addig hogy versenyképesek maradhassunk, körülményeink, lehetőségeink tekintetbevételével, saját múltunk szellemi kincseit is, lelki és jellembeli beállítottságunk javával (melyek a nagy, közös célok felé mutatnak) mind a fejlődésünk, haladásunk szolgálatába kell állítani. Ilyen elgondolás mellett a múlt nem hogy hátráltatná, hanem segíti a jövő fejlődését.

Régi, s ma is általánosan elismert megállapítása a katonafilozófiának, hogy a katonai tudományokban az elméletnek csak ott lehet létjogosultsága, ahol az az elmélet, a gyakorlati tapasztalatokba eresztett gyökerekből táplálkozik. Ez a megállapítás már magában is eldönti, hogy van-e katonabecsület? Beszélhetünk-e egyáltalában ilyesmiről?

Ez a probléma csak nálunk vetődhetett fel és éleződhetett ki a múltban, hol a tisztikar, összetételénél, szelleménél, nem egyszer feladatánál fogva is, évszázadokon át elkülönült osztályként élt és gyakran szemben állt a magyar (polgári) társadalommal. De fel sem merült a többi szabad nemzeteknél, hol a tisztikart a nemzettest szerves tagjaként, a nemzet szellemi vérkeringésének egyik igen fontos szerveként tekinthették és kezelhették.

Az elméletben a becsület fogalma valóban egységes és oszthatatlan. A gyakorlatban azonban adódnak olyan foglalkozási, hivatásbeli ágak, melyek ellátásánál, az átlagosnál szigorúbb erkölcsi szabályok alapján, jóval többet kívánunk aahoz, hogy becsületesnek tarthassuk őket. így az egész világon megütközés nélkül joggal beszélnek is pl. kereskedői, orvosi, bírói, tisztviselői stb. etikáról. Eszerint, ha különféle mértékű erkölcsi szabályok alapján mérik a becsületet, miért épen a katonától tagadnánk meg, hogy katonabecsületről beszélhessünk, mikor épen a katonától kívánnak legönzetlenebbül legtöbbet? Mikor a katonabecsület ápolása elsősorban a köz érdekeit szolgálja. Mikor a fentiekben már láttuk, hogy a katonaerkölcsöt nem lehet, de korunkban épen a köz érdekében nem is lenne célszerű egységesíteni a polgári erkölcsi fogalmakkal. Mikor a valóban szabad, nagy és a legtisztább demokratikus életformákat élő nemzetek is megkülömböztetve megbecsülik hadviseltjeiket, s e megbecsülést törvényekkel is biztosítják, mert világos előttük, hogy ezzel csak a nemzet államalkotó képességét erősítik.

Kinek árthatna a helyesen értelmezett katonabecsület, mikor annak egyik legnélkülözhetetlenebb tulajdonsága az kell legyen, hogy kivétel nélkül minden polgár részese lehet, aki a katonaerkölcsöket magára kötelezőnek ismerve, hazája iránti kötelességének eleget tesz, vagy tett? Mikor ilyen alapon nincs külömbség ember és ember, tiszt és legénység, hívatásos és tartalékos, népfelkelő és segédmunkás közt?

E kérdésben teljesen tisztán csak azok láthatnak, akik saját tapasztalatból ismerik azt a korlátlan lelki és testi igénybevételt, amit a harctéri szolgálat a küzdő csapatok számára jelent. Mi képesiti az embert arra, hogy a lét és megsemmisülés határán, az időjárástól is megtépve, a fizikai kimerülés szélén is teljesítse kötelességét; oda menjen, ahova küldik, ha tudja is, hogy ott meg kell halnia, hogy ott maradjon, ahol parancsolják,

ha biztos is benne, hogy ott el kell pusztulnia? Mi képesíti erre, a polgári életben legtöbbször a saját profitjáért szaladgáló embert, mikor azt is tudnia kell, hogy mindezért semmi egyéni haszon nem jár? Miből merít a tiszt-parancsnok, hogy a saját életösztöne ellenére is példát mutasson, sokszor kikényszerítse a végrehajtást, mikor úgysem ellenőrizheti senki? Miből adjon az ingadozóknak, mikor tudja, hogy az egész kötelék helytállása, becsülete attól függ, hogy tud-e adni a saját feleslegéből? Hiszen minden szem rajta függ, különösen nálunk magyaroknál. Mi teszi ezt a csodát az alapjában önző emberrel? Egyedül a katonai neveléstől kifinomított becsületérzés, a katonabecsület! Nem egyes emberek találmánya ez, hanem a katonanemzetek évezredes tapasztalatai termelték ki és emelték magas piedesztálra. Amíg lesznek háborúk, s minél nagyobb erőmegfeszítéssel járnak ez életért folytatott küzdelmek, annál inkább szükség lesz rá, annál nagyobb súlyt kell helyezni a tisztaságára. Akinek módjában van, olvassa el, mit ir Clausewitz a harci géniusz fejezetében a fegyverbecsületről.

Ahol él a katonabecsület, ott nem fordulhat elő szökés, hűtlenség, ott nem válogathatnak egyéni ízlés és elgondolások szerint a teljesítendő kötelességekben, ott az elöljáró biztos lehet, hogy a kiadott parancsát végrehajtják, még ha a végrehajtás nem is ellenőrizhető.

A katonabecsület azonban nemcsak az egyént kötelezi a katonaerkölcsök föltételnélküli betartására, így a saját jóhírneve, becsülete megóvására, hanem a testül e t e t is.. Minden köteléknek, s így az egész testületnek is megvan a maga becsülete. Ez a testületi közös jóhírnév, becsület megkívánja, hogy ellenőrizze tagjait és álbajtársiasság ürügye alatt, ne tűrje meg, hogy egyes tagjai a katonabecsület ellen súlyosan vétsenek, s így a testület közös jóhírnevét, közös becsületét is veszélyeztessék. A katonabecsület ilyen értelmezése és betartása teremthet csak be- és kifelé egyaránt bizalmat, mert ez az egyetlen garancia, hogy a katona minden körülmények közt a katonabecsület megfogadott útján marad.

Ezek után joggal kérdezhetjük, mi célja lenne a katonaszellem e csak köznek szolgáló, fontos tartóoszlopát ledönteni, még a fogalmát is törölni? Különösen mi célja lenne nálunk, hol a legszélesebb néprétegek sem tudnak e nélkül katonát elképzelni sem?

Ha valaha, úgy ma leginkább a szellem és erkölcs mentheti meg a magyar nemzetet, mint a XVI.—XVII. század folyamán, mikor a két nagy protektor és az ezek befolyásáért dúló pártharc annyira a magyarság életereje ellen tört, hogy kettő és fél millióra apasztotta a nemzetet. Ma talán még veszélyesebb a helyzetünk, így annál inkább bele kell kapaaszkodnunk az utolsó mentőeszközbe: a magyar szellembe.

Önámítás lenne azonban azt hinni, hogy ez utolsó mentsvár, a magyar szellem osztatlanul és töretlenül rendelkezésünkre áll. Otthon az érte mártiromságot vállalók is csak titokban folytathatják kétségbeesett viaskodásukat. A Nyugat szabad földjén szétszórt magyarság pedig csak most kezd lábbadozni az átélt szenvedések után; e magában is nagy válság után azért csak most, mert tisztánlátását folyton zavarni igyekszik a különféle, felelőtlen propaganda, szerencsétlen korunk lelkibetegségeinek következménye. A krisztusi erkölcs világrendje ellen törő rokon “ideológiák”, a maguk politikai átértékelésével összekuszálták még az erkölcsi fogalmak értelmét és érvényét is; minden szabad, sőt erény, ha a “párt” érdekében történik. így az emberek egyrészt a fogalmak többértelművé válta miatt, még akarva sem értik meg egymást, — másrészt, beleszámítva a tanult elemet is, legnagyobb részüknek még ma is alig van tiszta fogalma ezen ideológiák valódi

11