Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
KOSZORÚS FERENC Katonaszellem — katonabecsület “A rablánc nehezebb, mint a katona hátizsákja.” (Eisenhower elnök) Ha élni akarunk, nekünk is messze előre kell tekintenünk, a fejlődő szabad nemzetekkel közös célok felé, mely célok megközelítése az embert emberebbé, s így a magyart magyarabbá teszi. Eme előretekintő megközelítésben azonban csak akkor számíthatunk igazán haladásra is, ha ahhoz a múlt értékeit is, — mindazt, ami felsőbbrendűt jelent, amit a tökéletesedés örökérvényű törvényei szültek, s amit hosszú évezredek tanulságai formáltak jóvá és hasznossá, — nemcsak megőrizzük, de nélkülözhetetlen segítségnek tekintjük. Vonatkozik ez a szorosabban vett katonai dolgokra is. A sivár jelen minden fegyvert kiütött a kezünkből, de a gondolat szabad. Ezen túlmenően, a gondolat kifejezése is szabad a Nyugat földjén élők számára. Maga fölött mondja ki tehát az ítéletet mindaz az egyén vagy közület, mely akár opportunizmusból, vagy kishitűségből, akár közönyösségből, nem kapaszkodik bele ebbe az egyetlen, de annál többet jelentő eszközbe, s a gondolat szárnyain legalább egy téglával nem akar hozzájárulni ahhoz a lelki előkészítő munkához, amit ha majdnem meg lehetne kétszerezni a mezőgazdasági termelést, ugyanakkor az idegen alig kap munkavállalási engedélyt, viszont Nyugateurópa állandó élelmiszerhiánnyal küzd. Angliában égetően szükséges lenne a széntermelés fokozása, ez viszont csakis idegen munkaerő bevonásával lenne lehetséges. Ezt megint az angol bányászszervezetek ellenzik, ugyanakkor Nyugateurópa szénhiánnyal küzd. Oldalakon át lehetne folytatni ezt a felsorolást, hiszen többé-kevésbé minden országban hasonló jelenségeket tapasztalunk. Nyugateurópa válaszúton áll. Vagy szakítani tud az évszázadokon keresztül begyökerezett merev, országhatárok szerinti gondolkodással, aminek következtében eljuthat a fejlődésnek, jólétnek és ezzel együtt a hatalompolitikai helyzetnek is arra a fokára, amire nyersanyagforrásai, a lakosság technikai tudása és szorgalma feljogosítják, — vagy pedig görcsösen ragaszkodva a sokszor illúziókon alapuló “teljes nemzeti szuverénitás” eszméjéhez, lemond a jólétről és biztonságról, abban bizakodva, hogyha arra kerül a sor, az egyik nem európai hatalom: a Szovjetúnió esetleges támadásával szemben a másik nem európai hatalom: az U.S.A. majd csak megvédi valahogyan. Jelenleg sokan a kommúnizmust és az ezzel együttjáró hidegháborút tartják a legnagyobb csapásnak. Mások úgy vélekednek, hogy hosszú távlatokat tekintve, az Ázsiában szinte megoldhatatlannak látszó túlnépesedés és fokozódó nyomorúság még a kommunizmusnál is nagyobb veszélyt jelent. Azt hiszem, nyúgodtan hozzátehetjük, hogy a harmadik legnagyobb probléma Nyugateurópa talpraállása és integrálódása. Talán ez némileg könnyebben megoldható, hiszen majdnem kizárólag csak az érintett országok jóakaratán múlik. nem végeztünk el most, a kínos várakozások éveiben, a hitünk szerint ránkváró kötelességeknek sem tudunk majd semmiképen megfelelni. De rosszabb is történhetik, ha ezt a munkát a mindenben otthonlevők, mindenre vállalkozók végzik el helyettünk. Ezek a gondolatok adják kezembe a tollat, hogy az Új Magyar Út júliusi számában megjelent “Gondolatok a jövő magyar hadseregről” c. cikkel kapcsolatban rámutassak arra, amit most legidőszerűbbnek, legszükségesebbnek vélek. Az idézett — tudom jószándékkal írott — cikkben felsoroltak nagyrészével szemben, ma úgy fontosság, mint időrend tekintetében, előbbvalónak minősíteném a valóban magyar katonaszellem újraélesztését és ápolását. Az újabb sorsdöntő mérkőzés előestélyén e szellemi zűrzavarban enélkül nincs mire építeni. Ez a szellem lehet az egyetlen biztosíték az eltévelyedés ellen; csak ez hívatott és képes alkotni, irányt mutatni és mai szétesettségünkben összefogni bennünket. Ez a szellem tudja majd ama egészséges elvi alapokat is lerakni. Különösen ma, mikor a világ egy tekintélyes része, külön erre a célra kiagyalt erkölcsök alapján, az anyag mindenhatóságában keresi a boldogulását, — mi pedig az emberi felsőbbrendűséget és szellemi szabadságot akarjuk megvédeni, — nagy a jelentősége annak, hogy katonai vonatkozásban is leszögezzük a szellem elsőbbségét anélkül, hogy az anyag nélkülözhetetlenségét kétségbevonnánk. A katonai kvalitások egyedüli értékmérője a háború. A háborúban ugyan az anyag tör az anyag megsemmisítésére, s mennél nagyobb tömegű és hatású az egyik, annál inkább fölénybe kerül a másikkal szemben. Ezt az anyagot azonban (a leghypermodernebb harceszközt is) az emberi s z e 11 em teremti, működteti. E szellem hívja életre az egész hatalmas szervezetet, amit a hadvezér súlyos felelősségtől terhelt szellemi képességei vezetnek, s az alvezérek tetterején és ügyességén át az egyszerű katona bátorságáig, a háborúban mindenütt az emberi szellem és erkölcs vibrál, a megsemmisülés veszélyétől jobban, vagy kevésbbé bénítva. Ezek azok a lemérhetetlen tényezők, melyek a hadvezetést megkülönböztetik a matematikától, melyeket csak a zseni tud érzékelni, s igy számolni velük. Ezek nem gyárthatók futószallagon, így nehezen pótolhatók; mélyen, időben messze gyökereznek minden nemzet lelkében, csak évszázadokon át alakíthatók ki, így fejlődnek vagy pusztulnak generációkon át. Az anyag az érzékelhető keret, mely lényegként csak szellemi ég erkölcsi erőkkel tölthető meg, hogy életrekelhessen. Egyik a másik nélkül nem érvényesülhet. Vannak nemzetek, melyek a legkedvezőbb anyagi előfeltételek mellett sem emelkednek fel a katonanemzetek sorába, mások a legmostohább viszonyok közt is hősök maradnak. Mi képesítette a kicsiny, testvér finn nemzetet arra, hogy a százszoros túlerővel sjemben is megtudta védeni 9
