Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-04-01 / 4. szám

FERDINANDY MIHÁLY

A magyar Akropolisz

Gallus Sándornak

EZERKILENCSZÁZHARMINCBAN, mikor én nyolcadik gimnazista voltam, anyámmal egy szép későtavaszi délutánon Pesten jártunk s úgy hat óra tájban indultunk visszafelé a Várba. A Várba, ahol az anyai ősök régi háza állott, amelyben magam is szinte egész életemet töltöttem — egészen 1938-ig. Egyike volt azon sajátságos, csak a Magyar Medencében észlelhető késődélutánoknak, melyek egy hűs, fanyar és friss délelőtt ízeivel és hangulatával vannak tele. Mi ketten, anyám meg én, a Hídon mentünk át, mely a Magyar Táj két felét, kettős lelkű, de egylényegű két felét a magyar emberi munka jogán és erején kapcsolja össze és hordja a Legnagyobb nevét, ki keresztnevével a Még- Nagyobbra mutat vissza, ki tévé, hogy vagyunk. Ezek a mélyrefogó reminiscenciák bennünk, kettőnkben, akkor s ott, a sorserős hídon, nagy képeket hívtak elő s e gondolatoknak mintegy folytatása volt a ritka s ünnepélyes meglepetés, mely odafönn, a siklóból kilépve, várt reánk. A Királyi Palota kertje, mint akkoridőtt csak igen elvétve, nyitva volt, s mi beléptünk, hogy a Szent Koronát hordozó kupola előtti kiszögellőről, ahonnan a Szavojai Herceg vasképe szemléli a kardja visszavette Országot, egy pillantást vessünk a már lassanként az alkony fátylaiba takarózó Pestre. Az Országház, amelynek építését nagyapám vezette s amelyben aztán apám és nagybátyáim morogtak az ellenzék padjairól a Habsburgok ellen, visszanézett reánk; két újját égretartva esküdött a Belvárosi meg az Egyetemi Templom s messzebbről buzogányos öklét rázta Kálvin egyházának magános tornya. A kiszögellőről a Vár hosszában is elnézve, idefehérlett Buda legszebb háza: a Sándor

Mindez természetes, hiszen a megszállók e magatartásukkal bizonyítani kívánták, hogy a yaltai egyezmény értelmében tartózkodnak a megszállott ország társadalmi rendjének átalakításától. A Szovjetúnió 1945- ben olyan politikai rendszert valósított meg a kényérekedvére kiszolgáltatott országban, amilyet akart. Amitől azonban Kremlint egy időre visszatartotta akkori két legfőbb nemzetközi törekvése: Amerika meggyőzése, hogy nyugodtan szélnek bocsáthatja fölényes felszerelésű hatalmas hadseregét, és a nyugati hatalmakkal aláírassa a szovjet érdekeknek megfelelő békeszerződéseket az uralma alatt tartott országokkal, hogy a Szovjetúnió ezekkel együtt jelentős csoportot képviseljen a világ új legfőbb politikai szervezetében: az Egyesült Nemzetek-ben. Sem 1945-46-ban, sem azután nem kezdődött és nem győzött forradalom Magyarországon, hanem az idegen hatalom lenyűgöző katonai fölényére s az általa megszervezett, részben fegyveres alakulatokra támaszkodva fokozatosan a maga mintájára alakította át a magyar közintézményeket és társadalmi szervezetet. Nem kellett ehhez semmi mesteri “szalámi” vagy “retek”-technika, csak egy 200 milliós nép katonai fölénye.

(Folytatjuk)

palota — a Miniszterelnökség —, idesárgállott a régi Minorita templom — a Várszínház — ódon apszisa s idebarnult a Koronázó Templomnak a Halászbástya fehér karéjára kikönyöklő karcsú és mégis méltóságos teste. Túl a Városon, a keleti sík irányából Rákos izent, a még nem házba-szorított ország szerbe gyűlésének régi színpada; mögöttünk pedig, s a nagy Palota mögött, melyben IV. Béla óta tanyáztak az Ország királyai, a Gellérthegytől a Sashegyen át, a Svábhegyen át meg a Jánoshegyen át egészen le a Dunáig óriási félkörben fogta körül a Vár tiszteletes dombját, melyen meghitten állott egymás mellett a Palota és a Templom, a budai hegyek koszorúja: az Örök Táj, ahogyan gyermekkorom óta hívtam. S midőn mindez ott, a koronás kúpola alatt felviláglott két álmodó magyar szemében, egyszerre a középen állásnak, a szent táj kúlcsa bírásának oly hatalmas, oly biztonságos, boldog és teljes érzése kerítette őket bűvöletébe, amihez semmilyen kairós-élmény nem volt hasonlítható. Akkor és ott, mint sejtés és látomány már megjelent bennünk az a gondolat, amit huszonkét esztendő múlva, Gallus Sándor, a magyar sors ausztráliai töprengője eként fejezett ki:

“A magyar honfoglalás szétfeszítette az európai és ázsiai ember közvetlen érintkezésének vonalát s a két kontinens közé beépítette az Árpád-birodalmat.”

Bogotái német barátom, Volkening Ernest doktor, Burgundiáról szóló tanulmányom kritikájának alátámasztására küldött nekem egy mind formáját, mind tartalmát tekintve nagyon különös kis munkát, amit egy worms-i városi levéltárnok, Dr. Friedrich M. Iliért írt. Ez nem szorosan vett tanulmány, nem is esszé, hanem — talán — a szónak legjobb, legmagasabb értelmében vehető német nagybirodalmi politika: Római Szent Birodalom. A cime ez: “Specula Vangionum. Ausblick auf das Forschungsgebiet des Wormser Raumes.” Bevallott céljában nem is kíván más lenni, mint felhívás históriai “Heimatforschung”-ra. Az ám, de minő alakot takar ez a szerény köntös! Csak 15 oldal az egész kis mű. Hanem a fejezetcimek — németül és latinul — már elárulják szerzőjük nagyon is messzetekintő szándékait. így szólnak: 1. “Der Wormser Raum: Pagus Wormatiensis.” — 2. “Schaubühne des Reiches: Theatrum Imperii.” — 3. “Weltspiel der Geschicte: Spectaculum saeculare”. — 4. “Kernland des Reiches: Metropolis Imperii.”

A mű első mondata így szól: “1800. táján a wormsi püspökség és a város birodalmi inmediatitásának megszűntetése folytán egy politikai értelemmel is bíró wormsi táj utolsó maradványai is megsemmisültek. Minden fővárosi funkciótól megfosztva a város egy jelentéktelen vásárteleppé volt kénytelen visszafejlődni.”

Worms egykori, voltaképeni jelentősége a második fejezetben világosodik meg. Egy részlettérkép megmutatja a minden oldalról hegyekkel körülvett katlant, amelyben fekszik. Rajta a Rajna vonul át, mely a déli német hegyes vidékről jön és az északi német lapos

10