Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-04-01 / 4. szám
vidék felé tart. Ugyanakkor ezt a katlant az a keletről jövő és nyugatnak ható hadi és kereskedelmi út szeli át — hogy benne találkozzék az észak-déli útvonallal, — amelyet Iliért “a népek régi útjának” nevez. “S ennek az útnak a rajnai úttal a wormsi dombtetőn való találkozása...” — úgymond Iliért. Azt hiszem, első pillantásra előttünk áll ennek a részmondatnak egész jelentősége. Ezért Worms a Nibelungok városa. Ezért van itt a német hún-monda székhelye. Mert hiszen ez a régi hadak útja egyben a “Hunnok útja” is, amin őseink őse, Attila király, ezerötszáz esztendővel ezelőtt a katalaunumi mezőre vonult. Erről Iliért a harmadik fejezetben írt: “Ezzel — mondja — indult meg a keleti népeknek egy félévezreden át nyugvásra nem jutó mozgalma, melynek eredményeképen a hunok, avarok és magyarok lovasseregei a Rajnáig és a wormsi tájig jutottak.” Ezután említi Attilát s a katalaunumi csatát, majd így folytatja: “így aztán nemcsak a történeti folyamatoknak a wormsi tájra való vonatkozottsága válik felismerhetővé, hanem a mítosz is megvilágosodik, a mítosz, amely a Burgunderlied-ben és a Hunnenliedben a későbbi Nibelungenlied alakjának első csíráit termelte ki. Mind az Ének, mind a történet középpontjában a wormsi táj áll.” Innen kezdve Iliért előadása egyre érdekesebb lesz. Egy pár sorban megnyílik az olvasó előtt az egész latin-germán tragédia: a szörnyű ütközés a Rajna partjain a két európaalkotó elementum között, ami annyira megragadott engem is, midőn említett, Burgundiáról szóló tanulmányomat írtam ... csakhogy itt sommásabb az eredmény, mint a “Burgundiá”-ban, minthogy Iliért nem a Karolingokat teszi e hasadás hordozóivá, hanem mélyebbre nyúl: a Merovingokhoz. Azt mondja, hogy a Meroving-családi tragédiák voltaképen a germánnak megmaradt — a wormsi — és a már latinizált Merovingok — a párizsiak — közti küzdelem vetületei. Magyar szempontból rendkívül érdekes az az adata, hogy az ágostai csatában ellenünk — tehát az akkor még pogány magyar ellen — eleső Veres Konrád herceget, Worms urát, “mint nemzeti hőst nem nemzetsége ősi várában, hanem a wormsi dómban temették el. ő volt, aki a Birodalmat a keleti veszély ellen védelmezte meg.” Veres Konrád nemzeti hős volta pedig egy távolabbi összefüggésben is fontos adalék. Midőn III. Ottó unokatestvérével, II. Henrik császárral — Szent István sógorával — sírjába száll az utolsó szász császár, a római császári korona voltaképeni örököse a magyar Imre. Nemhiába kérték István követei a bajor hercegséget még Henrik életében Imre számára. S az ellenjelölt éppen Frank Konrád lett, Worms ura, Veres Konrád egyenes leszármazója. Veres Konrádé, aki viszont a magyar Imre ősei által halt hősi halált. A két európai “Közép” áll itt egymással szemben: a rajnai a dunaival. A dunai Közép győzelme valóban a história non plus ultra-ját jelentette volna: a III. Ottó kezéből az inmatura mors-kicsavarta zászlót a magyar papkirály ragadta volna fel: Szent Imre császár... Ez sok lett volna: angyali túlság emberi gyarló földön. De Konrád féltette a székét: lejött a magyar határra, hogy összemérje a fegyverét a keleti Közép urával, aki egyszemélyben volt Attila, Nagy Károly és a Welfek vvérszerinti örököse. Mint ismeretes, bevertük a fejét, — de Imre esztendőre meghalt s a keleti Középben ez a “szentimrei terv” csak századok múltán fog újra felmerülni annak a Mátyás királynak az agyában, aki Imrére, mint ideája első formázójára soha nem is gondolt, hanem “secundus Athila”-nak neveztette magát. Hanem a dolgok így is összefüggenek: a wormsi katlanon át Nyugatra szálló Attilából minden magyar birodalmi törekvés hoz magában valamit. István sem kivétel ebben. A Nibelung-éneknek magyar szempontból legfontosabb alakja az a különös, kegyes Attila, akiben igazán nem nehéz Szent Istvánra ismernünk. Ha pedig az ősi hagyomány alakítói, akik ennek lényege felől nálunk bizonyára többet tudtak, így eggyénézhették Attilát és Istvánt, — erre kétségkívül megvolt a maguk oka ... Wormsról még csak annyit — s ez legyen az utolsó, amit Iliért doktor művéből e helyen idézek: “A XIII. század elejéig a birodalmi politika súlypontja ebben a tájban székelt. Fényes szerepe a Hohenstaufenek alatt teljesedett be... Ekkor következett be a wormsi táj ősi meséinek összefoglalása a Nibelungenlied-ben. A birodalom dele a wormsi templomdomb Forum Germanum-ában virágzott ki. Ez a kifejezés jellemezze egész birodalmi jelentőségében a monumentális wormsi Palatium-ot és kerületét.” Van boldogult Pethő Sándornak egy kissé barokk dagályú, de érdekes és intelligens könyve, aminek ez a címe: “A magyar Capitólium-on.” A kifejezés szerencsés, sommás, mélyrefogó. Talán több, mint a Forum Germanum, mindenesetre nagyobb fönségű, mint ahogy a római Capitolium is magasabb szférák képviselőjeként áll a Forum felett, ahol elébb a kereskedés, aztán a publikus élet küzdelmei zajongtak. Ám Pethő — s ez jellemző rá — az igazi lényegig ritkán ért el, jóllehet tehetséges és képzett ember volt. Az utolsó lépést a budai Várhegy megértésében sem tudta megtenni. A budai Hegy — a magyar história harmadik szent hegye; összesen négy van: Esztergom, Pannonhalma, Buda és Visegrád — sem nem Forum, sem nem Capitolium. A budai Hegy — Akropolisz. “A város az akropolisz — úgymond Gallus Sándor. — A hegy. A hegyen először az istenek laknak. A hegy kezdetben az istenek születési helye, majd az istenek palotájának helye. A hegyen épül a királyi palota és a templom. Ez a város. ... Nem a házkupacból lép elő a fejedelmi város, hanem a házkupac tömörül a fejedelem és az isten köré. Ez az ősi város. E városállam egyúttal refugium. Nemcsak a király és az isten metafizikai refugium-adása, hanem valóságos védelem is: a fallal körülvett város... Róma maga már akropolisz és palota. Róma tehát még szent város, ahol a metafizikum látható módon betör a földi életbe s még az alvilágba vezető lejárat sem hiányzik. A város tehát oly locus, ahol a metafizikummal való érintkezés az emberiséget a földi és az égi hatalom látható szimbólumainak megalkotására ösztönözte: a templom és a palota építésére.” Ahogy négy szent hegye, úgy négy szent városa volt a középkori Magyarországnak. Esztergom, ahol István született; Székes-Fehérvár, ahol tetemei nyugodtak; Buda s aztán Nagy-Várad, ahol Szent László sírja állott. Székes-Fehérvár és Esztergom kezdettől az Ország fővárosai voltak, hozzájuk csatlakozott a XIII. században Ó-Buda, majd Buda. Ó-Buda, ill. Buda Esztergom helyét látszik betölteni, minthogy Imre király az esztergomi Arx regalis-t elajándékozta. A XIV. század elejétől kezdve az Országnak még egy fővárosa, helyesebben fő-vára van: Visegrád. Jellemző, hogy úgyszólván egészen 1526-ig az Országnak csaknem állandóan három fővárosa van, de legalább kettő, mégpedig földrajzilag úgyszólván egymás mellett, igen kis területen. Lehetetlen nem gondolni a másik Közép három fővárosának — ugyancsak egymásmellett, egyidejűleg és igen kis területen — analógiájára: Speyer, Worms, Mainz. Speyer — a nekropölisz — szerepe Fehérváréra; Wormsé — a Forum Germanum — Esztergoméra emlékeztet; jóllehet az analógiát erőltetni nem kell. 11
