Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-04-01 / 4. szám

Ezért úgy véljük, célszerűbb a nagy magyar realistát: Bethlen Gábort követve a “dolgot őt magát” látni, akár régebbi, akár közelmúltbeli, akár jelenlegi eseményeket ítélünk meg. Lássuk 1945-47-et.

Forradalom volt-e vagy sem, demokrácia volt-e akkor, vagy sem, — hogyan állunk az akkor vezető köztisztséget viselők politikai felelősségével, — ezek a főbb pontjai ez évszámokhoz kapcsolódó emigrációs közéleti vitáknak.

Forradalom volt, de az nem 1945-tel, hanem jóval korábban kezdődött. Akik képesek különbséget látni forradalom és államcsíny között (lásd pl. Lyford P. Edwards: The Natural History of Revolution, Chicago: University of Chicago Press 1927) hangsúlyozzák, hogy “egy valóságos forradalom szinte mindenkor lassú, lényegében békés, nagyobbára észrevétlen folyamat” (9. 1., amit erőszaknélküli társadalmi változások ölelkező sorozata vált ki. Ilyen hatalmas forradalmi átalakuláson ment át a magyar társadalom a két világháború között. “Triánon” ténye önmagában is lényegesen átalakította a magyar társadalom szerkezetét és a közvélemény érzékenyen változó spektrum-képét. A Nemzetek Szövetsége támogatásával 1925-től kezdődő és a Valkó-tarifától serkentett és bátorított rohamos gyáriparosodás az előbbi tényezővel együtt rövid idő alatt átformálta a magyar társadalmat, módosította ennek belső színeződését, a társadalmi hatalmak ingatag egyensúlyát, és éles ellentétet támasztott a hagyományos, iparosodás előtti kultúrklímához szokott, abban nevelkedett és a városi gyáriparosodott-merkantil élet változott légkörében, kultúrájában tájékozódó népelemek között. A rohamos társadalmi átalakulásra érzékenyen válaszolt ama fiatal értelmiség, amelynek gondolatvilágát elsősorban már nem az alkotmányjogi küzdelmek változatai, hanem az égető szociális kérdések megtapasztalt mélységei alakították. A Nemzetpolitikai Társaság, Bartha Miklós-Társaság, a Wesselényi-Reformkör, a Prohászka-körök, a Soli Deo Gloria-Mozgalom, a Századunk, a Korunk Szava, a Szociálizmus, a Magyar Út, az Új Kor és a Szekfü Gyula körül kijegecesedő csoportok létesülése és különböző irányú “radikálizmusa” élénk színekkel fejezték ki az új nemzedék szellemi erjedését, új társadalmi-politikai formába vágyódását. Mihelyt a gazdasági válság mélységeiben, a parasztságnak és a városi értelmiségi ifjú nemzedéknek és az ipari munkanélkülieknek a közös tömegnyomorában a nép-szeretettől fűtött fiatalok reádöbbentek a “három millió koldusra”, a zsellérfalvak, az agrár világ néma elhagyatottságára, a proletársors reménytelenségére és a diplomás új nemzedék jelentős részének fenyegető elkallódására, — elemi erővel vált úrrá az új nemzedék túlnyomó nagy részén a népi élet teljességét átfogó szociális reform akarása. A gazdasági válság által kiváltott elharapódzó létbizonytalanságban minden radikálizmus a meglevő társadalmi életformával szemben lázadó, újat akaró, biztonságot és igazságot kereső tömegek rokonszenvével, helyeslésével, csatlakozó készségével találkozott. Szociális megújhodást, művelődésünk megújhodását áhította a harmincas években férfikorba nőtt nemzedék zajló csoportosulásainak egész sora, hogy csak a Fiatal Magyarságra, a Reform-nemzedékre, a népi írókra, a Szegedi Fiatalokra, a Márciusi Frontra, a szociáldemokrácia és a “Kisgazdák” nagy-alföldi térhódítására, majd a később kibontakozó nemzeti szocialista törekvésekre és szervezetekre, végül a KALOT-ra, a KIE-re, a Hitel és az Új Világ köreire, a Keresztény Szociális Népmozgalomra, és 1941-től a Parasztszövetségre és a Magyar Közösségre gondoljunk. Valamennyi ugyanama forradalomszerű társadalmi átalakulásnak a terméke. Valamennyiüket az a meggyőződés fűtötte, hogy a társadalmi-politikai közberendezések többé nem

felelnek meg az átalakult magyar társadalmi valóságnak és a magyar nép ethosának (amit eltérően értelmeztek), és a hozzájuk való ragaszkodás életsorvasztó, mert akadálya a magyar népben rejlő értékek kibontakozásának, érvényesülésének. Közvetve tehát gyengíti, bénítja a nemzetet. Egyek voltak a létező társadalmi valóság elítélésében, — élesen ütköztek egy új életforma keresésében, célokban, módszerekben.

Ez volt a negyedszázados, két háború közötti társadalom szerkezetében, műveltségünk rétegeződésében és a lelkek mélyén lejátszódott magyar forradalom. Ennek áradatában éltünk, ez alakított minket, ezt iparkodtak egyes kűlhatalmak a maguk javára hasznosítani, ennek a népi áradásnak sodrát iparkodtak egyes csoportok pártmalmaik hajtására kiaknázni. Ez valóban társadalmi forradalom volt, és ez hullámzik tovább az emigrációs tengerszemben. Magyar fázisa és változata ez az emberiség életformaváltozásának s átrendeződésének, amely egy korunkbeli roppant folyamat, ezt nevezhetjük ipari forradalomnak, prométheüszi lázadásnak, egy új korba lépés tolófájdalmainak, a tradicionálizmus — racionálizmus — küzdelmének, az osztályharc általános, globális jellegű kiéleződésének, kontinensek politikai integrálódásával járó megrázkódtatásoknak, — aszerint, hogy “honnan” és minő ideológia lencserendszerén, teleszkópján át mit látunk és mit tartunk lényegesnek.

De “1945-47” önmagában nem volt magyar forradalom. Még csak államcsíny sem. Az idegen hódítók által megtiport egész magyar nép minden energiáját lekötötte az életnek, asszonynak, otthonnak, megmaradt javaknak, keresőforrásoknak a megvédése, megtartása. Valóban egyetlen filozófiája volt a magyarnak s ma is az: a “megélhetés”, a családnak együtt- és fenntartása, s az egész magyarság megélhetése, létbentartása, a nemzethalál veszedelmének elhárítása. Az általános rémületben, majd az infláció tébolyító rémületében megtiport népünknek csak egyetlen politikai gondolata maradt — a kommunizmus, a szovjet-mindenségbe sülyedés elhárítása. Budapest ostroma után közvetlenül, Szakasits Árpád a Vasasok székházában tartott első szociálista “nagygyűlésen” azzal indította meg az “ipari munkásság forradalmasítására” irányuló propagandahadjáratot, hogy a “proletáriátus ne féljen”, ne maradjon “tétlen”, “ne tartson attól, hogy “1919” megismétlődik és rövidesen “a reakciós ellenforradalom győz.” Az idősebb munkás-nemzedék valóban visszagondolt 1919-re, a fiatalabbak pedig szintén tanúi voltak a mindazok ellen folyó hajtóvadászatnak, akik nem is olyan régen, 1944. október 15.-én és utóbb diadalittas “forradalmárai” voltak a Wehrmacht által kezdeményezett, szervezett és végrehajtott államcsínynek. Az ipari munkásság, maga is a Vörös-hadsereg vasszekerétől megtiprottan, óvatosan, bizalmatlanul várt... A falvakban a Vörös-hadseregtől kifosztott, sok minden veszedelmét nyögő parasztság mindenre gondolt, csak nem agrárrevolúcióra. Asszony, állat, termés megmentése, majd a termelés megindítása azzal, ami megmaradt, — volt a falusi nép legfőbb gondja.

De még a megszállók is kerülték a forradalomcsinálás látszatát. 1945. márciusában az 1919-es kommunista államcsíny évfordulóját agyonhallgatták, majd Kun Béláék uralmát megtagadták, és nemzetiszínű keretben “a demokratikus pártok együttműködésének alapjául” olyan programmot adtak, és azt úton-útfélen hirdették, amelynél liberálisabbat és kapitalisztikusabbat Cobden és Bright összes manchesteri társaival együtt sem tudott volna kiagyalni. “Rémmeséket” és néhány “naiv” kommunistából álló apró csoportot “a hivatalos kommunista párt” egyszerűen elintézett, mert túl előre siettek: kommunista forradalmat propagáltak.

9