Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
fénye; olyan ez, mint amikor a bíró udvarias azzal szemben, akit a villamosszékbe küld. S talán harmadik okot is találunk, még pedig Faulknernek azon tulajdonságában, hogy a korrupt világot festve ép ezzel a tulajdonságával túllépi a régionálizmus határait. A mai idők sehol sem megnyugtatóak. A középszerűség s alacsonyrendűség öt földrészre kitérj eszkedő neurózisának korában élünk. Faulkner ismeri a dölyfös tudatlanság átkát, a semmittevést úrimodorral összetévesztő szempontot, az ember állati lázadását, az életnek azt a porondját, amelyen valamikor a naturalisták otthonosan mozogtak, de fényképező következetességgel. Az amerikai író, aki a huszadik század íróművésze, ezzel a felszínes “pontossággal” nem elégszik meg. A megvert, elbágyadt, önmagának ellentmondó emberi lelkeknek s érzékeknek a Dél keretében alkalmat ad arra, hogy szervi kapcsolatba kerüljenek az egész világ tarthatatlan lelkületével. Egyéni stílusa, szavainak ideges s idegesítő hullámzása magával sodorja az olvasót akkor is, ha idegenkedik regényei levegőjétől. S mert Faulkner megbecsüli az árnyalatok jelentőségét, ezért kiemeli sok olyan dolognak, állapotnak, gondolatnak s tettnek a fontosságát, amit mások jelentéktelennek vagy fölöslegesnek minősítenek. III. Faulkner regényeiben s elbeszéléseiben néha kilépünk a Dél infernójából, kopogtatunk a purgatórium kapuján s nagyritkán az elérhetetlen mennyei üdvösség is belevilágít a lélek sötétségébe a lelkismeret szavával. De az öntudatalatti ősvilág túlgyakran megelégszik saját fekete ösztöneivel, a primitív vágyak flórájával; a szenvedés nem nemesedik bánattá s a szív elsorvad az üldöztetésben vagy közönyben. S akik ebből a világból kiválnak, azok is — csekély kivétellel — illúziók nélkül állanak az értékek szolgálatában. A hagyomány, amely nem tud beleilleszkedni a mai életbe (alighanem vadonnak érzi), egyéni vagy társadalmi hatásában erőtlen; s az egyén önmagával való viszonylatban vagy mint a társadalom teremtménye, holmi atavisztikus félelmek s szuggeszciók hatása alatt kínos összhangtalansággal tesz-vesz a külső s belső világ szintjén. Hadd utaljak néhány konkrét példára. “Sanctuary” regényében, amelynek cselekménye a prohibiciós időkben játszódik le, egy perverz italcsempész visszaél egy Temple Blake nevű diáklánnyal, akit Memphisben egy bordélyházban helyez el, ahonnan az azonban kiszabadul. Temple Blake a “Requiem for a Nun” című regénynek is “hősnője”, de ekkor már feleség. A “Sanctuary” többi szereplője, Gowan Stevens, az egyetemi hallgató, aki mámoros fővel autót vezetett a diákleány társaságában s mindketten az autóincidens után kerültek az italcsempész környezetébe, Lee Godwin, a farmkunyhó tulajdonosa, ahol a “bootlegger”-ek terveiket megtárgyalják, Ruby Lamar nevű “hitestársa”, Tommy, a félkegyelmű farm-munkás s még pár más alak csak a piszoktól tud megihletődni. Az egyetlen tisztességes ember ebben a lélekvadonban Horace Benbow, az ügyvéd, aki a gyilkossággal vádolt Lee Godwin védője (a gyilkosságot voltaképpen Popeye, a fő italcsempész követte el) s akinek segítségével Temple Blake visszajut édes apjához, egy tiszteletreméltó polgárhoz. A regény az emberi mocsok révülete. Az “Intruder in the Dust” című regény a fehérnéger viszony ábrázolása. Egy Lucas Beauchamp nevű öreg néger ellen azt a vádat emelték, hogy agyonlőtt egy Vinson Gowrie nevű férfit, s lyncheléstől lehetett tartani. Charles Mallisont, egy 16 esztendős fehér fiút ez az esemény rendk.vül megbolygatta, mert emlékezett arra, hogy kora gyermekéveiben Lucas kimentette a jeges tóból s szállást adott neki otthonában. A fiú utánajárásával bebizonyosodik, hogy a gyilkossággal vádolt néger ártatlan. A regény szereplői közül megemlítendő Gavin, az ügyvéd, aki Charles Mallison nagybátyja s aki, bár kételkedik a négerben, védelmét magára vállalja. Aleck Sander, egy néger fiú s egy Miss Habersham nevű hetvenéves asszony az ügy tisztázásában segítségére vannak a fehér fiúnak s ügyvéd nagybátyjának. Lucas Beauchamp ellen a vádat elejtik. A mű legérdekesebb lélektani mozzanata a fehérek lelkiismeretfurdalása; felismerik a négerben az embert, jóllehet szinte lelkiismeretfurdalást éreznek ezért az emberségességért. Faulknak néger-fehér problémája sohsem sablonos; nem ismer konvencionálisán elskatulyázott faji elveket. A “The Sound and Fury” a Compson-család degenerálódásának története. A három főszereplője, Benjy, Quentin és Jason, a négy részre osztott regényben első személyben szerepel s csak az utolsó részben halljuk az író tárgyilagos hangját. Benjy hülye s először a valóságot az ő szemével látjuk; Quentin elvégezte a Harvard-egyetemet, de öngyilkosságot követ el, amikor nővére megszökik a házból s törvénytelen gyermekéről a családnak kell gondoskodnia. Jason, aki abnormális testvérének s idegroncs anyjának gondját viseli, anyja halála után Benjy öccsén műtétet hajtat végre, amikor megtudja, hogy egy gyermeken erőszakot próbált elkövetni. A családi vagyon maradékától megfosztja elzüllött nővérének immár felnőtt törvénytelen lánya. A regény napsütéses levegőben, a sugarak szikrázó gazdagságában s mégis komoran fejeződik be. Az olvasás befejeztével úgy érezzük, mintha egy tébolyda udvarán lettünk volna s mintha a nyitott ablakokból mythologiai fúriák fenyegették volna meg boldogságra és harmóniára vágyó lelkünket. Faulkner három regényének sűrített összefoglalása alig sejtteti a szellemi, erkölcsi és társadalmi rettenetnek valósággal rejtélyes áramát, amely átvonul e műveken. Az író alakitó ereje kivételes s ha művészi szempontból ítéljük meg a regényeket s ha fogékonyak vagyunk a lelki és érzéki eltévelyedésekkel szemben, akkor kénytelenek vagyunk elismerni elbeszélő és jellemző tehetségének bravúros teljesítményét. Az értelmi s érzelmi rútságnak s boldogtalanságnak ábrázolása mintha az író szadisztikus hajlamára utalna; ugyanakkor azonban hangsúlyoznunk kell hogy egyéni s környezetrajzának indítóoka a művészileg kifejezett igazság érzékeltetése, persze teljesen alanyi értelmezésben. Faulknerben van részvét, amit a butaság szenynyét kifigurázó Swiftről nem mondhatnánk; van benne racionális megismerése az emberi lélek irracionális cselekedeteinek, amit például Celine “korszerű” műveiben nem tapasztalunk; s valóban van benne valami Dosztojevszky minden embert testvérnek érző világnézetéből, ám az orosz író lelki feszültsége s proteusi lángelméje nélkül. Faulkner csatornás időkben alig észleli az üde patakot; s olyan korban, amikor szerte a földön a bizalom exotikus erény, csakis olimpusi magasságból s nagyító üveggel tudja szemlélni azt, amit jóságos emberi jellemnek nevezünk. Hieronymus, a latin Szentírás-fordító, a Krisztus utáni negyedik évszázadban egyik levelében azt írta, hogy “minden romokban hever, minden elhagyott bennünket, csak vétkeink hívek hozzánk.” S Jean Paul Sartre, a francia existentiálista szerint az ember “céltalan szenvedély.” Faulkner regényeiben s elbeszéléseiben a céltalan szenvedély a vétkek hűségével találkozik. Az utókor számára művei művészi élményt jelenthetnek, de talán még inkább dokumentumai lesznek egy olyan korszaknak, amikor a Sátán, a sors szörnyű karikaturistája, saját képére formálta a józan észt. 13
