Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
ban, amelyben a couleur locale a dekadencia romlott s rontó s végzetes tüneteiben bővelkedik, ez részben annak tudható be, hogy nem zárkózott el a patriarkális múlt kísérteties visszhangjától s következményeitől, részben pedig annak, hogy a benne lappangó nyugtalanságok jobban reagáltak a déli civilizáció alkonyának panaszkodó, sikoltó, vádoló sebeire, mint a múltat igazoló érzelgős hangulatokra. Faulkner visszautasítja az egyéni s társadalmi ziláltságot s korhadtságot; undorítónak tartja, durvaságában s titokzatosságában rettentőnek. Talán emberséges gondolkodásának, az egyén méltóságát valló világnézetének legtalálóbb példája az a beszéd, amelyet 1950-ben Stockholmban mondott a Nobel-díj átvétele alkalmával s amelyben a többi között kijelentette, hogy “az embernek lelke van, mely szánalmat, áldozatkészéget s kitartást ismer. “S éppen, mert ilyennek akarja az embert s mert az az élhetetlenség ostobaságában s gőgjében és az anyagiasság mohóságában nem ilyennek bizonyul, esztétikai érzékenységének erkölcsével — a valóság ismeretében — olyannak festi a déli életet, amelyben az emberek Dosztojevszky vétektől szétdarabolt embereinek sorsára emlékeztetnek. William Faulknerről a kritikusok megállapították, hogy “az amerikai Dél haldoklásának írója”. Mennyiben érthetjük meg Faulkner életéből azt, ami megdöbbentő s meghökkentő regényeiben s elbeszéléseiben? Gondoljunk Ady Endrére, amikor “szűz borzongásokról, pompás szavakról” írt, míg lelke mélyén “csúf rontás ült”. Gondoljunk a szimbólikus alkotónak arra a sajátosságára, hogy a képzelet szemével átlát a tények hazugságain vagy a hazugságokban meglátja a tények őszinteségét. Ha mindezt figyelembe vesszük, ezeket a paradox jelenségeit a külső s belső életnek, s ha tisztában vagyunk azzal, hogy a költő “csúf rontása” esetleg nemes látomásainak fájdalma, akkor aránylag könynyen megérthetjük azt a fantáziát izgató világot, azt az érzéket torzító élményszerüséget, amely lélektani hűségében s bizarrságában tagadhatatlanul összefügg Faulkner életével. Elődei a polgárháborúban elvesztették vagyonukat s társadalmi tekintélyüket. Apja a Mississippi-egyetem pénztárnoka volt, de az író nem hajlott az iskolai nevelésre s a középiskolát be sem fejezte. Az első világháborúban repülőtisztként a kanadai hadseregben szolgált s az európai harctéren megsebesült. Visszaérkezve, bár középiskoláit nem fejezte be, háborús kitüntetéseire való tekintettel beiratkozhatott az egyetemre. Itt a postahivatalban is írnokoskodott, de úgy látszik nem vált be, mert menesztették. Egyideig tétlenül élt, majd elkerült New Orleansba, ahol megismerkedett Sherwood Andersonnal, az ohioi elbeszélő íróval (amerikai Csehovnak mondják), aki folyóiratában helyet szorított verskisérleteinek. Egy év elteltével Európába hajózott át, közben belefogott prózai írásokba, hosszabb novellákba s elbeszélés-vázlatokba. Végül megírta első regényét “Sartoris” címen. Rövidesen rá megnősült s szülővárosában telepedett le. Házaséletében “konzervatív”, mert boldog családi életet él. Szeret vadászni, halászni, társaságban szófukar, de ha megértésre számíthat, akkor közlékeny. Hollywoodban is volt, ahol egyik művét megfilmesítették. ízlése elriasztotta a költséges badar csillámlások paradicsomától s vissza-Ujságok, könyvek, utazás, szereleicsomagok, hanglemezek, publicité, üzleti ügyek. KELENY MINDENT ELINTÉZ. Sie. KELENY, 12, rue de la Grange- Bataliere, PARIS-9. — Tel.: Tailbout 65-97. tért Oxfordba, szülőhelyére. Tulajdonképpen a vidéki “úriember” tempója jellemzi évek óta köznapi sorsát s ítélőképességére s önismeretére vall, hogy nem fogadta el a meghívást New Yorkba, az amerikai könyvkiadás s színházi élet központjába. “Otthon” maradt, tudatában annak, hogy a helyi élmények gyakran visszariasztó mivolta ellenére ez az ő “hazája”. Családtagjai emlékeiből s egyéni tapasztalatai alapján a műveiben kialakult kép színeiben s színtelenségében egy a Dél összetételét ábrázoló megyére szorítkozik, amelyet Yoknatawphanak nevez s székhelye Jefferson. A megye épúgy keresztmetszete akar lenni a déli megyéknek, mint Eötvös József regényében, “A Falú Jegyzőjé”-ben Taksony megye a magyar megyéknek. De az az érzésem, hogy a magyar író a borzalmak festésében is közelebb állott az ellentéteket összeegyeztető s kibékítő igazsághoz, mint Faulkner a déli megye esetében. Regényeiben s elbeszéléseiben túlsók a pathologikus alak, s feltételezhető, hogy víziós érzékenységénél fogva, amely különb Eötvösénél, képtelen volt meglátni (noha vannak kivételek) olyan jelenségeket, amelyeknek tárgyilagos rajza magába foglalna egészséges vagy legalább is normális embereket. Régionálizmusa, ha nem is tárgyi szempontból, átlépi saját határát a felelőtlen és szerencsétlen világ ábrázolásával, amelyben a szeretet tehetetlensége s a gyűlölet fanatizmusa, az önzetlenség angyali ártatlansága s az önzés ördögi komiszsága olyan helyzeteket s jeleneteket teremt, hogy az életet a szokottnál is inkább a siralom völgyének érezzük. Legsikerültebb regényei, a “The Sound and Fury”, “As I Lay Dying”, “Light in August”, “The Unvanquished”, “Intruder in the Dust” vagy elbeszélései (egy kötetben kaphatók), sőt a részben regényből, részben drámai jelenetekből álló “Requiem for a Nun” című műve gyakran a virtuóz írót éreztetik, akinek írástechnikája a legnagyobb akadályokat legyőzi. A James Joycetól s Virginia Woolftól alkalmazott “stream of consciousness” módszer, amely olykor a szűrrealistákra emlékeztet s amely a szétszórt s váratlan képzettársítások szövevényes mondataival fogja össze a sokfelé törekvő s alig kikristályosodott testi és lelki izgalmakat, több művében sikeresen közvetíti Faulkner szándékát s művészetté fokozza a zűrzavart. Ám a déli közösség mégis fragmentumszerűen mutatkozik munkáiban; jórészt negatív lelkekkel ismerkedünk meg, akik pozitív gyarlóságokkal vagy aljasságokkal vannak megátkozva. Vájjon miért? Vájjon mért ír Faulkner a földnélküli Jánosokról, a “fehér szegényekéről, a négerek s fehérek viszonyáról, amely bizony egészségtelen; nemi kórságokról, erőszakos emberekről, részegesekről, s akár városi vagy falusi halandók, akár jómódú ültetvényesek vagy éhenkórászok, a kíméletlenségnek olyan tüneteiről, amelyekből az egyoldalú emberábrázolásra vagyunk hajlandók következtetni? Igaz ugyan, hogy nagylelkű, megértő, gyöngéd, rokonszenves, lelkileg előkelő embereket is rajzol s igaz az is, hogy humoros, kipellengérező vagy meghatottságot eláruló jellemzései ugyancsak meggyőzőek, de legnagyszerűbb fejezeteiben a vétek-habzsolók érdekesebbek a józanoknál vagy a jellemeseknél. Fentebb említettem, hogy Faulkner déli “úri” családból származik s hogy családi élete boldog; miért ez a halálos ítélet saját tradíciói beteg világa felett s miért ez a lelki analfabétákra összpontosított figyelem? A választ Faulkner két sajátasságában próbálom meglelni. Ez a déli amerikai író, mint a bibliai próféták, szeretettől s aggodalomtól ihletve ítéli el népe bűneit; amellett azonban művészileg érzékeny író is, a forma híve, aki nem tudja elviselni a valóság sértő, öntelt, szertelenséget helyeslő formátlanságát. Stílusának dekoratív jellege a déli múlt külsőségeinek vissz-KELENY 12
