Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-03-01 / 3. szám

REMÉNYI JÓZSEF

i.

Az amerikai életben a tisztát és a zavarost egyaránt rendszerint túlélés világításban látjuk. Ebből következik az általánosításra való hajlandóság, az azonnal fel nem ismerhető bonyolult valóság mellőzése. S ugyancsak ezzel a “leegyszerűsítéssel” függ össze az életszerűség problémája az amerikai regényekben és elbeszélésekben. A prózaírók, akik az élet azonosságait és ellentéteit s a változatosságok ritmusát egyéni és kollektív megnyilatkozásban a képzelet, megfigyelés s kifejezés erejével érzékeltetni hivatottak, céljuk s hivatásuk felelősségénél fogva szembehelyezkednek a dualizmus árnyalatokat kerülő módszerével. Nem ismerik el a tapasztalat fantáziátlan hitelességét, a politikai szólamok csalhatatlanságát, a társadalmi és gazdasági jelszavak megdönthetetlen fölényét. Sőt művészetük csődjének éreznék, ha nem látnák meg s nem foglalnák szavakba azt, ami nem egyszer az átlagember szerint figyelmet sem érdemel. Az igazi ellbeszélő írókra áll Renannak az a megfigyelése, hogy az igazság a nuanceokban rejlik. S műfajuk jellegével magyarázható, hogy elsősorban a jellemzés igazsága érdekli őket; nem a bölcseleti, hanem az intuitív logika viszi őket az emberi megértéshez s megérttetéshez, s ebben a tekintetben csupán fokozatbeli különbség van a realisztikus vagy romantikus vérmérsékletű s szándékú írók között.

Az amerikai Délre vonatkoztatva gyakori az általánosításból eredő leegyszerűsítés, amely megszabadít a gondolkodásra épített ítélet gondjától. Nemcsak európaiak, hanem északamerikaiak s a déliek is tudatos vagy ösztönös naívsággal a Dél lelki légköréhez s társadalmi vetületéhez jórészt “kalandos” kíváncsisággal közelednek. Az ültetvényesek romantikája, amely nosztalgiás remegést vált ki, a polgárháború előtti kor és rabszolgarendszere, a néger babonák, mesék, népdalok, a “Dixie” elkülönültség, a cavalier leszármazottak troubadour figyelmessége a hölgyek iránt, a lassúbb életütem kényelme és kegyelme ezek a “bizonyosságok” az amerikai Déllel kapcsolatban. Innen ered Margaret Mitchell “Gone With the Wind” című regényének népszerűsége Amerikában és a külföldön; s innen ered az a felfogás, hogy a Dél tragédiája volt a yankee Észak győzelme 1864-ben. Akik a múlt romjain a régi dicsőségről álmodoznak s igazságtalanságát nem veszik észre, bukolikus honvágyukban megfeledkeznek az őszinteség kötelességéről, amely egyértelmű az egyensúlyozott értelem felelősségével. Az igézet idézet lehet a múlt könyvéből, de nem a teljes mű. Mert a teljes mű az alaktalanságot is példázza, a furcsaságokat, az érzelmi lágyság gyengeségeit, a kényszerképzetek vadságát, az előítéletek hóhér mivoltát.

Mindenképpen érdekes, hogy az amerikai Dél mai legjelentékenyebb regényírói, teszem fel T. B. Stribling, Lillian Smith, Erskine Caldwell, Robert Penn Warren, Truman Capote és William Faulkner meglátják “a miazmát a magnóliák világában”, ahogy egyik

kritikusuk megjegyezte, épúgy, mint ahogy Gyulai Pál megállapította Jókai regényeiben a meg nem alkuvó valóság képének hiányát. Megrázkódtató egy-egy déli regény lényege s távlata; mintha a szavak pórusa beinná mindazt, ami maradi a déli életben s mintha a szavak vitalitása közölné mindazt, ami áthágott a maradiság korlátain. Ezek az Írók bátran markolnak bele a Dél káoszába s azt emelik ki belőle, amitől elpirul a lelkiismeret, a végleteket fegyelmező emberi ízlés. Érdemük az is, hogy közülük a legkülönbek szókimondásukban az esztétikai arány-érzék elvét érvényesítik; azaz, akár hagyományos technikájú írók, akár pedig stíluskisérletezők, a déli életet íróművészekként ábrázolják s nem mint propagandisták vagy erkölcsprédikátorok. Szóval megbirkóznak az árnyalatok démonjával s az életképekben épúgy, mint a drámai helyzetekben irodalmi tudattal, művészi lelkiismeretességgel formálják mondanivalójukat. Nyilvánvaló, hogy műveikben sok a töredék s nyilvánvaló az is, hogy sokszor az időszerűség kihangsúlyozódik az időtlenség rovására. A legkiválóbbak is — például William Faulkner, a Nobeldíjas regényíró — látásmódjukkal elhomályosítják az egész valóságot s a munkájukból kisúgárzó erő inkább régionalista perspektívájával fogja meg az olvasót, mint az egyetemesség varázsával.

II.

A fenti bevezető sorokat szükségesnek véltem a William Faulknerrel foglalkozó ismertetésben. Elhibázott minden olyan bírálói értékelés, amely túlbecsüli a korszellemet az alkotó szellem elemzésében; viszont elhibázott az az értékelés is, amely kizárólag az író egyéni képességeire utal a kor s a környezet elvének megtagadásával. A korszellem (ha nem is hegeli értelemben) mintegy jelképe egy láthatatlan kórusnak; de emlékezzünk arra, hogy a görög drámákban is, a kórus fontosságának ellenére, a tragédiaíró művészete döntő tényező volt az egyéni sors drámai érzékeltetésében s így a mű értékének megítélésében is. Magától értetődik, hogyha William Faulkner nem Mississippi állam Oxford városában született volna 1897-ben s ősei nem lettek volna déli gentryk, hanem Londonban született s nevelődött volna, hogy abban az esetben szenvedélyeinek s szenvedéseinek teremtő jelentőségű kifejeződése tárgyi, lélektani s nyelvi vonatkozásban nagyon is eltérne az amerikai Dél atmoszférájában lejátszódó regényeitől. Ámde az is kétségtelen, hogy egyéni hajlama, organikus tájékozódása, amely túlnő a környezet hatásán, a londoni keretek közt is az lett volna, ami megtanulhatatlan: tehetségének egyéni megnyilatkozása.

Ennélfogva Edgar Allan Poe borzongtató novelláira emlékeztető művei, jóllehet szerkezet szempontjából kevésbbé egységesek, nem arra vezethetők vissza, hogy Poe is déli költő volt, hanem sui generis jelentőségűek. Épúgy szerves részei alkotó egyéniségének, mint bőre, idegrendszere, mozdulatai, sóhajai. Hogy főként a szörnyűségeket rajzolja meg egy olyan társadalom-11

William Faulkner, amerikai regényíró