Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-01-01 / 1-2. szám
* TÓTH ÁRPÁD Rímei., .jjusicia játék. Szeszélyes, bús ajándék E rímes, furcsa játék. Óh, zokog, bár negédes, — Fogadd szivedbe, édes! Mert csupa szívbe vert seb Vérszinezi e versei. Mint halvány őszi rózsa Szirmát az őszi rozsda. De lásd, egyebem nincsen. Se birtokom, se kincsem. Nem adhatok lenéked. Csak ily borús zenéket. Szebb volna büszke kastély Termén egy fényes estély. Vagy lágy keréken zajló Kocsidba drága pejló ... Vagy elrobajló fülke Ringó pamlagján dűlve Elnézni, merre foszlott A sok távíró-oszlop ... Vagy űzni falka fürtjét. Hallani hallali kürtjét. Míg elfakul porosra A frakk vidám pirossá ... Vagy tán az volna szebb lét: Nézni istennők keblét. Hol antik ivek árnyán Mereng sok régi márvány... Vagy Svájcban lenni vendég: Csodálni naplementét. Vagy vinne halk fedélzet. Hol a banános dél szebb ... Óh mind e rím mi kába. Óh mind e vágy hiába. Nekünk, két árva rabnak. Csak sóhajok maradnak... De hallgasd most e verset, E torz kedvvel keverte!, Zsongítson furcsa hangja. Mint füstös képű banda: Itt flóta, okarina S hegedűk soka rí ma. Száz hangszer, minden rím más, S vén bánatom a prímás. ízzék a dal duhajjá. Csattanjon vad csuhajjá. Majd haljon el sóhajtón. Fejem öledbe hajtom. Csönd. Ajkaim lezárvák. Ringass: árva az árvát, így, sírj csak, rámhajolva. Meghalni volna jó ma ... — Ami a nádoré volt, te viselted. Béla nyelt. Kard nélkül, megfosztva, mint valami csavargó, dühét visszafojtva és Jézushoz fohászkodva, lehajtotta a fejét s járt néhány lépést. A herceg hát felülkerült. Nagyon magasról gyönyörködött a király kínjában. Nevetett. — Mindez igen kevés, uram, — mondta sajnálkozó hangon. — Nem ajándékot, vagy alamizsnát kívánok, hanem a magamét. Béla megállt és tapsolt. Illye belépett s mogorván nézett reá. — Lovászmester uram, Detre uram, espán uram, adja át mindön ezüstjét, ékszerszámait, amije csak vagyon. Illye ismét rámeredt, azután szótlanul kiment. — Úgy, — helyeselte a herceg, — azoknak inkább visszaadod... ha majd lesz miből. Mert nem hinném, hogy mi mostanában találkozhatnánk. Sajnálatos ez uram, de egyidőre nem látogathatlak meg táborodban. — Csak egyet kérdek, — mondta a király egészen halkan s leült az egyik öblös székbe, végigsimította homlokát s komoran nézett a hercegre. — Megmondhatod nyíltan, hiszen immár semmi képmutatás nincs közöttünk így megsarcolsz és sereget gyűjtesz. Vájjon mikép gondolod, hogy hozzám csatlakozz, s együtt induljunk a tartár ellen? — Nincs közöttünk semmi képmutatás, jól mondod kerál, — felelt a herceg s egyenesen nézett Béla arcába. — De a hadról még beszélhetünk azután, ha a kilencezer ezüstöt elvégeztük. Nem akarom, hogy tövis legyen közöttünk. Amit adál, azt kétezer márka ezüstben beszámítom. A többit megfizetheted, ha visszakerülsz az országba, s kivered a tartárt. Látod, én keresztény vagyok, uram, De kösd le kezed írásával Sopront, Mosonyt és Locsmándot. A király biccentett. Most a herceg összetekert hártyát vett elő a kebléből s kicsavargatva, így szólt: — Hallgasd meg a róla szóló levelet. Nincs benne olyas, amit alá ne írhatnál. — Hallgatom, — bólintott Béla egykedvűen. Fredericus daráló hangon felolvasta a latin levelet. Mikor ez megvolt, a sarokban álló polcról kalamárist, hollótollat vett le s a király kezébe nyomta: — Ide írd a neved. Béla a térdére tette a hártyát s aláírta hegyes, rovásíráshoz hasonló betűivel. — így ni, uram. íme, már itt is vannak az ezüstök, ékszerek, — mondta örömmel, amint belépett Illye, markában hozva a pénzt, fülbevalókat, csattokat. — Jól van, elmehetsz — intett mérgesen Hlyének, aki öklelő tekintettel állott előtte, s hol őt nézte, hol a királyra pillogott. — Mondtam, nincs közöttünk semmi képmutatás, — folytatta amint Illye kilépett az ajtón. — Hát uram, én azt a sereget valóban összegyüjtém. Jó kis sereg, szép kis sereg. Akárkinek kicsurranna a nyála, ha látná. Kövér, nehéz paripák, válogatott vitézek, tiszta vas. Igazi vas-hadtest, uram. Ha neked ilyen vashadtested lett volna, a sok haszontalan nyilasod, szedett-vett várnéped helyett a Sajónál... — Uram, aki ott volt, majdnem mind meghala! — csattant fel a király fájdalmasan. — Nyúgodjanak békében, — bólintott a herceg, lefújkálva az aranyport a hártya aláírásáról és játszva a tekerccsel. — Requiescant in pace, domine... Et lux perpetua luceat eis ... 32
