Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

Béla undorodva nézte. Már arra sem tartotta méltónak, hogy megvesse.

— A kresztyén hitért' haltak meg, s Jézus urunk koronával várta őket a Mennyekben. Nevük dicsőségben ragyog az unokák előtt. De az én vitézeim nem meghalni, hanem győzni akarnak. Csak éppen nem a tartár ellen. A tartárt, uram, majd elvégzed te, ha tudod. Én nem a tartárt akarom elvégezni. Hanem téged... és a magyeriakat!

A király felugrott. Halálsápadtan meredt a hercegre. Az most mégis meghökkent, mert lassan hátrálni kezdett a király vészes pillantása elől s hátrált is a falig. Ott megállt, kezét a hátamögé dugta s kihívón, szemtelenül kiáltotta:

— Kezemben vagy! Kezemben vagy Béla úr! Most fizetsz, Béla úr, hozzám ne nyúlj, vitézeim itt vannak körülöttem!

De Béla nem gondolkodott. A mérték betelt, a kupa feldőlt. Öklét felkapva teljes erejéből rettenetes csapást mért a herceg képébe. Az ütés lezúdult, a herceg vörös képe eltorzult, a király pedig megtántorodott.

— Gyalázatos kélgyó! — ordította magyarul. — Még számolok veled! Gaz német! —

— Kász nemet? Kász nemet? — rikoltotta tajtékozva a herceg,- utánozva a király kiáltását, — Ihr saget immer kász nemet? Hát várj magyari! — Lihegve az arcát törölgette, mintha az ütést akarta volna letörölni. — Igen, számolunk. Atyádért is, érted is, értem is ,.. Te senki, te barbár! Te ugató ungár, hún kutya!

— Timnöceid telvék magyeriakkal, — kiáltotta a király s felvetett fejjel állt, piros arccal gyűlöletet és keserű dühöt lövelve szeme. Félelmes volt szőrrel benőtt képe, világító homloka, indulattól rángó ajka, kihúzott erős termete. — A menekülőket kifosztod, megrabolod, a hontalan földjét elharácsolod, a szenvedőket megtiprod, Jézus hitét meggyalázod. Verjen meg Ukkon!

Azzal kiment, s bevágta az ajtót.

Kint a folyosón jutott csak eszébe, hogy Ukkonnal átkozta a herceget, ahogy katonái szokták. Legyintett, mindegy. Csak ki ebből a rablóvárból, ebből a ganéjjal teli farkasveremből. Végigrohant a folyosón s lefutott a lépcsőkön. A vár szűk udvarára jutott. Körülnézett, látta, hogy Illye fut mellette mogorván.

— A lovakat! Az urakat! — parancsolta érdes hangon.

— Tudom, tudom — dünnyögte Illye. — Várj itt, az urak már kimenének. Csak a lovakat hozom.

Béla hevesen járkált az udvaron, hogy lehűtse indulatait. Öklében még bizsergett az ütés, még érezte a herceg arccsontjának kemény érintését, a szakálla puha szőrét. Meg kellett volna ölni, — gondolta, de azután irtózva eszmélt rá, mi lett volna, ha megöli. Gyilkosságba keveredett volna. Nem, majd találkoznak még. Isten segítségével kiűzi a tartárokat, visszatelepíti a kunokat, hatalmat ád az uraknak s leszámol a herceggel, a kresztyénség gyalázatával, a vendégül befogadott menekülők megrablójával. Nem ököllel s nem késsel. így csak katonák s parasztok számolhatnak, ő a király nem. De sereggel, hatalommal, háborúval.

Illye, Tiván és Ernye jött a lovakkal. A vénember felsegítette a királyt, gyors ügetéssel kifelé lovagoltak a várból. Most még csak attól félt Béla, hogy a kaput bezárták, a hidat felvonták, s kényre-kedvre a herceg foglya. Még abban is megakadályozza, hogy horvát földön s a Dunántúl sereget gyűjtsön. De szerencséjük volt. A kapuőrség csodálkozva nézte ugyan őket, s fitymálva gúnyolta dísztelen, hitvány, elnyűtt ruházatukat, azon csodálkozhatott, hogy sem fülbevalójuk, sem gyűrűjük, sem övcsatjuk nincsen, s a földönfutó királynak még a kardja is hiányzik, de talán azt hitték, sétára mennek. Ezért vigyorogva álltak félre s kelletlenül tisztelegtek.

Illye kiköpött.

A vár alatt a völgyben rátaláltak a lovászmesterre, ispánra, Detrére. Már messziről integettek s csodálkozva kérdezősködtek.

— Uram, mért parancsolál bennünket ide?

— Mért kérted el az ezüstünket, aranyunkat, nagyúr?

De látták, hogy a király komor és néma. Szinte úgy ült a nyeregben, hogy nem is látta, merre mennek, kik vannak a közelében s mit kiabálnak felé. Előre engedték hát, s csapatba verődve ügettek utána. Suttogva beszéltek, találgatták, mi történhetett, s hová indulnak. De egyikük sem tudott semmit, így hát Hlyéhez fordultak.

— A herceg úr űnagysága kifoszta bennőtöket, urak — magyarázta Hlye. — Elvöve mindönt urunktól is. Lássátok, nincs gyűrűje, fülönfüggője, öve, kardja, sömmije. És aztán a tiétöket is néki kölle adni. Azért mondám az ű nevében, urak, hogy eredjetök előre. Nem akarám, hogy a sötét német timnöcben rothadjatok, míg mindöntöket át nem adjátok néki.

— De miért? Miért? — hűledeztek az urak.

— Mert némöt, — tette hozzá magyarázatul Illye, s visszaügetett Ernyéhez s Tivánhoz.

★

Ezt pedig Rogerius mester, nagyváradi kanonok 1243-ban így írta meg tisztelendő Jakab úrhoz, a praenesti egyház püspökéhez intézett emlékiratában:

“... Az osztrák herceg, amikor a királyt kényekedve szerint hatalmában tartotta, megfontolt ravaszsággal azt a pénzösszeget követelte tőle vissza, amelyet a király egykor tőle kicsikart.”

Ez az az összeg, amelyet Endre és Béla még 1235- ben fizettetett Frigyessel.

“A király nem tudott addig kimenekedni kezéből, míg annak a pénznek egy részét készpénzben, másik részét arany- és ezüstmarhákban ki nem fizette néki. A másik rész fejében birodalmának három, az orszáiggál határos megyéjét adta neki. És jóllehet az arany- és ezüstmarhák nagyobb értékűek voltak, a herceg mégiscsak kétezer márkába számította őket a drágakövekkel együtt.”

“A herceg megtudván, hogy futnak már mind a magyarok, nagy katonaságot gyűjtött és beküldte Magyarországba. És így a tatárok a Duna túlsó partját pusztították, a németek pedig az innenső parton zsákmányoltak s tehetségük szerint gyújtogattak a falvakban.”

“Nem elégedett meg azzal, amit a királlyal tett, hanem ezektől (a menekült magyaroktól) is követelt bizonyos pénzösszegeket ... Mivel pedig a (menekült) németek és magyarok bővelkedtek pénzben és más értékekben, élt a jó alkalommal és gyalázatos módon az utolsó garasukig kifosztotta őket. És a szerencsétlen magyarokat mindenütt keserves harapásokkal nyelték el az éhes fogú vadállatok, (Frigyes katonái), azután pedig mezítelenül vetették és dobták ki őket a puszta földre . . .”

33