Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

*

KODOLÁNYI JÁNOS

Részlet "A vas fiai” című regényből

Reggel a herceg udvornyikja jelentette, hogy ura látogatást kíván tenni a királynál.

— Várom őnagyságát, — mondta komoly arccal a király. És az ajtóig ment, hogy a herceget fogadja.

Már nyugodt volt, elszánta magát mindenre. A félreértéseket tisztázni fogják. Fridericusnak felelnie kell a kérdésekre: igaz-e, hogy tömlöceiben magyarok vannak s hogy végig az országhatáron elfogdossák a menekülőket, kifosztják s birtokaikról, egész vagyonukról szerződést íratnak alá. Ha megsérti is a vendéglátót, tudnia kell, mi történik itt! Ha a herceg lelkiismerete tiszta, megkorbácsol tat ja Illyét s elkergeti. De ha nem ...

Akkor őt is rabul tartja a herceg. Ki szabadítja ki innét?

Mindegy.

Fridericus belépett. Nyájas mosollyal meghajolt s a király nyugodalma felől érdeklődött. Azután kérte, hogy üljön le.

Béla nem ült le.

— Most pedig mondani akarok valamit, uram, de ne vedd sértésnek, — kezdte mosolyogva a herceg és negédesen játszott a szakállával. — Kresztyének vagyunk, uram, s ki mit ígért, vagy kapott, megtartja, visszaadja. így a te atyád, dicsőséges Endre úr, kilencezer ezüst márkával tartozott nekem. Ezt ő nem adhatná meg, mert meghala. Az atyák kötelmeit a fiáknak kell megtartaniok.

Béla arca lángbaborult.

— Mikép tartozott az én atyám kilencezer ezüst márkával, uram? — kérdezte fojtott hangon.

Fridericus nem indult fel. Nyájas, mosolygó arca vörös volt, szeme kék, tartása szíves.

— Elfeledéd, uram, de nem is csodálkozom rajta, hiszen eléggé megsanyargatának a tartárok, s hazádat is jóformán elveszítéd, — válaszolta megbocsátó hangon, — hogy hét esztendőnek előtte ennyit fizettete vélem. Ennyit sarcola rajtam.

— Uram, akkor te fegyverrel kísértéd meg, hogy a birodalmat háborgasd, — figyelmeztette erős hangon Béla s kezét az övébe dugta.

— Uram, — emelte fel a hangját a herceg is, kék szeme keményen megvillant. — Kresztyén vagyok és szánlak esettségedben, nehéz sorsodban. Ezért nem csudálom, hogy nem látod, s nem ítéled tisztán a dolgot. A kilencezer ezüstöt én megfizettem. Most rajtad a sor, hogy visszaadd.

— De, uram, — kiáltott fel a király rettenetes dühvei, s a megaláztatás miatt szinte szédelegve. Egyszerre úgy érezte, mély farkasverembe zuhant, piszok, bűz és ganéj közé, ruhája rongyos, csizmája vásott és sáros, hajába, szakállába, egész torzonborz arcába szemét tapad. — Uram! — kiáltott fel keserű haraggal s a szeme örvényleni kezdett. — Meg sem várod, hogy birtokaimban legyek s véled mint egyenlő férfiú beszéljek. Vendéged vagyok s rámtörsz?

A herceget mindez nem zavarta. Keményen, komiszul nézett a király arcába.

— Uram, — mondta recsegő hangon, vörös képe ízott és kék szeme olyan volt, mint két jéggé fagyott vízcsepp, — én atyádnak kilencezer ezüstöt fizettem. Most itt vagy, a házamban. Ettél, ittál, pihentél. Kíméltelek. Kíméltelek, mint földönfutót, akit kresztyéni szivem megsajnált. De most reggel van, fizess. Fizesd meg a kilencezer ezüstöt, különben egy tapodtat sem mégy innen, szolgáiddal, lovaiddal egyetemben.

Csend volt. Légy zúgott át a szobán, beleütődött a máriaüveges ablakba. Lent, az udvaron kürtszó, lovak nyerítettek, idegen szavak krákogó zaja verődött fel.

— Uram, — csuklott fel a király hangja, kezét vadul ökölbegyűrte s Jézushoz fohászkodott, adjon neki elég önuralmat az ország ügyéért. — Uram... Nekem nincs ennyi ezüstöm... Nem tudok fizetni. Még akkor sem tudnék, ha igazad lenne. Ha jussod lenne hozzá.

— Van azért valamid, — figyelmeztette nyersen a herceg. Most már teljesen levetkőzött, s nem akart szelídnek, szívesnek, jóságosnak látszani. — Vannak drágaköveid, ékszereid. Látom, füledben aranyékszer van. Újjadon gyűrű, dolmánodon gyöngyös csat, övaden rubint. Kardod markolata is megér egy-két száz ezüstöt. Nem sokat, de valamit.

Egy pillanatig úgy látszott, a király rárohan a magas, nagytestű, vörösarcú, szőkeszakállú hercegre. Az gúnyosan, kárörvendően mosolygott reá.

— Vannak még jószágaid is, — folytatta nyers hangon. — Földjevesztett kerál vagy ugyan, hitvány uraid, ostoba vezéreid, gyáva katonáid ...

— Uram! — csattant fel Béla vérvörösen, felemelte öklét.

— Uram, — intett hideg, mozdulatlan arccal Fridericus, — itt én vagyok az úr. Rongyos kerál vagy, magad is látod. Udvarod három ember, testőrséged két szökött fickó, meg egy vén fogatlan róka.

Béla lecsüggesztette fejét s újjairól lassan vonogatta a gyűrűket.

— Gyáva katonáid elveszték az országot. Most beszélünk a múltról, uram. Eddig a tartárok beszéltek róla, most én.

Béla nem szólt. Száját makacsul összeszorította, fogát összecsikorította. Bűneiért ezt az aljasságot is el kellett tűrnie. A gyűrűket ledobta a kőkockákra, a herceg olyan aljas volt, hogy még le is hajolt értük. Ezután a fülbevalóit vette ki a király, majd a dolmánya csatját tépte le, hogy végül levegye övét és kardját s ugyancsak a földre vesse. Nem is az ő csatja, öve, kardja volt, hanem a halott nádorispáné, legrégibb hívéé.

Fridericus nyugodtan hajladozott s mindent felszedett. Markában csörgetve az ékszereket, s hóna alá szorítva az övét, kardot, balkezét kinyújtotta az ezüstökért. Béla kiforgatta a tarsolyát s ami ezüstpénz — s egy-két arany — nála volt, a herceg markába csurgatta. Mikor ezt elvégezte, így szólt:

— Sok hullarablót láték a feldúlt országban.

— Én pedig sok hullát, uram.

— Amit átadtam, a nádoré volt.

31