Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-11-01 / 11-12. szám
Fohászkodás a Szent Péter-templomban Baráti, bölcs, igaz szerelmi! Mester, Kit annyi kín és annyi bánat ért, S ki még kereszten elbicsakló testtel Is esdekelsz a végbocsánatért, Ugyan mit érnek itt e büszke kincsek, Ha fel nem ér a félretért sereg? Add, hogy tekintetedre feltekintsek, S az áldozat tövén megértselek. Rómában, 1953. augusztus 14.-én Néró Barátaim, ti jogtudlók, ti bölcsek, Kik annyit éjszakáztatok velem, Segítsetek, hogy új palástot öltsek S babérba szegjem istenült fejem. A végtelenbe lép az álmodó ma, S csodás kezében égve zeng a lant, Miközben összedől az ósdi Róma S a föld kacagva izzik át alant. Meguntalak, te régi, ronda város, Hol minden utca száz hitet jelent! Meguntam ezt a bágyatag, homályos, Badar meséken épülő jelent! A tűznek adlak, égj, öreg koporsó! A múltnak egy nagy égetés elég! E máglya addig ég, amíg utolsó Papod, kúfárok és lotyód elég! Barátaim, hahó, tekintsetek le! Az ősi nyűgöt összetörtem én! A fényre nézzetek, ne kincsetekre! E lángolás a legszebb költemény! A tűz a kéjt enyelgve festi rátok: A múltban, ó, ki láthatott ilyent?! A képzeletbe hág a cimborátok: Az új világ, a tág, a szép, mienk! Petróniusz! Te sírsz e kripta végett? Eredj, ha bőgsz, te vén bolond, temess! Avagy ti szántok ennyi régiséget, S az újba fogni mégsem érdemes? S a nép! A nép! Hogyan jutott ki mégis? A rács mögé bakókat állatok! Hiába! Összeesküdött az ég is! Tolongva törnek át az állatok! Petróniusz! Rohanj! Egy isten esdel: Tebenned áll a legnagyobb remény! Beszélj a lázadókhoz és hitesd el, Hogy ők a városégetők, nem én! A vért lemossa tízszer annyi vére, VlG BÉLA V ersek És Róma szép lesz, és vidám e nép! -------A cirkusz és kenyér ígéretére A csőcselék eladja mindenét! Néró palotájában, 1953. augusztus 21.-én Mária siralma A főpap és a megriadt pribékek Csoportja szűk utak között oson, Az égbe három új kereszt ver éket, S az árnyuk átborong a városon. Az égbe három új kereszt ver éket S a vaksötétben árva hang rian: Szegény anyád, ki tested adta Néked, Temetni jött a testedet, fiam. Temetni jöttem elpihent szerelmed S lemosni Rólad, ím, a földi vért, Legyen fehér, ki meggyötörtén elmegy, Ki minden embert üdvözítni vélt. Engedd, hogy arcodat megsímogassam S ölembe véve, sírva tartsalak, S lepelt borítva homlokodra lassan, Reád boruljak a kereszt alatt. Fiam, be szép vagy átölelve, holtan! Be szép vagy így, halálosan magad! Szegény anyád, a Krisztus anyja voltam, S az Úr, az Úr, kit Izráel tagad! E költeményt Michelangelo “Piétá”ja alatt kezdtem el, de egy polgári őr, észrevéve, hogy írok, a legdurvább módon kiráncigált a templomból, s így a templom lépcsőin ülve kellett befejeznem. Rómában, 1953 .augusztus 14.-én 22
