Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-11-01 / 11-12. szám
r Ének a Szent Péter-téren Hol egykor ezrek ültek ingerülten, Figyelve fent e megnyitó jelet, A karzatok helyén magamban ültem S a lelkem elterült a tér felett. Az oszlopokra rávetült az alkony S a kút vizébe fény vegyült, veres, Az éj motozva bújt az utcasarkon, Miként a vad, mely enyhelyet keres. Füleltem És egy ősi, csendes ének Zenéje jött szemérmesen felém: “Dicséret, ím, a holtak Istenének, Ki vár reánk az ünnep reggelén. Mi meghalunk az életért, ha meg kell. Az égre nézve, szótlanul halunk. Az Úr tekint reánk dicső szemekkel S a jobb jövőt megáldja általunk. Mindannyiónk vadaknak adja húsát. A hús, a vér, a csont az emberé. De leikeink a tiszta vértanúság Jegyével állnak Alkotónk elé. A boldog eszme magvetői lettünk S mindent feláldozunk az új hitért, De majd az Úr ítélni jön felettünk, S felelni fog, ki minket így ítélt!” A végtelenben elpihent a zsoltár. De bennem újrakél s továbbragad. Uram, ki őseink vezére voltál, Mutasd meg újra létadó Magad! Mutasd meg égetőn e rusnya kornak, Hogy ennyi szép csak egy maroknyi por! Ha megjelensz, a lelkek összeforrnak S a rombolás igába nem tipor! Van elv, de mondd, mit ér az ember elve, Ha minden ember álnok és süket? ,Az ősökig vezess, kik énekelve Mentek beváltai küldetésüket! A zord középkor elve volt a munka, S az alkotás, a mü reánkmaradt, Jegyet veszünk s makogva bámulunk a Remekre most az ég s a föld alatt. Az eszme népeket hatott meg egyszer: Ma csaknem annyi, mint egy ősrege! Piacra dobva kél ezernyi kegyszer, S a hitnek elveszett a lényege! Uram, Fiad, ki szenvedett keresztjén, Ha most közénk vegyülne hirtelen, Mit szólna, látva, hány “igaz” keresztény Kufárkodik s lop itt, a szent helyen. Jelenj meg Isten, őseinknek Atyja! Lehelj belénk alázatot s erőt! Hogy oly nagyok legyünk az áldozatra, Mint őseink a bestiák előtt! BÁCHKAY BÉLA Hozzászólás a magyar jövőépítés felelősségéről megjelent írásokhoz A szabad földön élő töredék-magyarság legszínvonalasabb folyóiratában, az “Új Magyar Út”-ban léleküdítve olvashattuk Szilassy Béla tanulmányát és dr. Újlaki Ferenc arra adott válaszát. Utóbbiból az első világháború előtt kivándorolt magyarság kultúrális törekvéseit tehettük, mintegy koszorú gyanánt, Szilassy cikke tetejébe, kiegészítésül. Mert az elméleti kép valóban kiegészítésre szorul a kivándorolt magyarságnak még ma, a második világégés után is, többséget alkotó sorainak gyakorlati megfigyelésével. Mint aki a napi robot végeztével, szabadidejében igyekezett elűltetgetni néhány (jobb sorsra érdemes) kultúrpalántákat, szabadjon 30 éves amerikai-kanadai tapasztalat minden súlyával határozottan aláhúzom dr. Újlaki megállapításait. Teszem ezt anélkül, hogy Szilassy Béla elméleti fejtegetéseinek igazságából, kitűzött céljai megvalósításának kívánatosságából akár egy iótányit elvonnék. A magyar kultúra új környezetben (mert hiszen hogyan mondhatnánk “idegenben”, amikor itt valamennyien menedékre találtunk) való meggyökereztetéséhez azonban sok mindent elmúlasztottak az arra “hivatalból’’ hívatottak a múltban és főként annak folytán nélkülözünk sok minden elemi lehetőséget a jelenben is. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy Magyarország főként korrekt, de távolról sem dinamikus diplomáciai szolgálatot tartott fenn annakidején. Az Egyesült Államokkal, vagy éppen Canadával való gazdasági kapcsolata valóban gyermekcipőben járt, kultúrattaséja pedig még washingtoni követségünknek sem volt soha! Még a magyarnál kisebb, sőt anyagilag szegényebb nemzetek is tartottak fenn rendszeres kultúrmunkát végző intézményeket — jóllehet az illető népek egyikmásikának még a nyelvét is tanítják amerikai főiskolákon. Ezzel szemben ma az a helyzet, hogy egész Kelet-Európa történelmét kiselejtezték számos amerikai egyetem tananyagából, miután fokozatosan bevezették a globális szempontok hangsúlyozását a régionálissal ellentétben. Különösképen, szinte megmagyarázhatatlanul, teljesen hiányoznak a kultúralapítványok is amerikai magyar életünkből. (Nem értem ez alatt sem szórványos kis ösztöndíj-megmozdulásainkat és valóban megható emberbaráti intézményeinket.) Mert olyan mozimágnás akadt, aki szülőfalujába hazamenet minden szegény családnak ajándékozott tehenet, lovat, vagy ekét, aszerint, amire éppen szükségük volt. — Azt hihették azonban tehetőseink, hogy csak “kenyérrel él az ember”? (Beszédesen fonák példáját nyújtja a sajnálatos helyzetnek, hogy a sokmilliós Pulitzer-alapból még véletlenül sem részesült magyar, akár újságírói, akár pedig valamelyik irodalmi díj formájában.) Száz szónak is egy a vége. Mivel eredményekre kulturális téren is csak a rendszeres, tervszerű áldozathozatallal párosult együttműködés vezethet, a következő útirány dolgában aligha lehet választásunk. Amit a múltban egyáltalában nem nagyvonalúan “oldottak” meg: önsanyargatás árán kicsiben még megvalósíthatjuk. Ezt megtenni kötelességünk annál is inkább, mert amerikai 23
