Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-11-01 / 11-12. szám
lójában Koszta “megrendítő és barbár” elrablásával, megjegyzi, hogy “még a csinos, kikapós szmirnai nőket is méltatlankodás és düh töltötte el az osztrákokkal szemben. Bosszút esküdtek és nem voltak hajlandók velük semmiféle kapcsolatba lépni. . . Édes arcocskáik rögtön mérgesre váltak, amint az ügyről szó esett s különösen amikor osztrákokat láttak elhaladni a part mentén...”15 Chandler az ultimátum óráiról is megemlékezik naplójában: “Ágyúinkat megtöltöttük. A legénység készen állt, pisztolyokkal, késekkel, lasszókkal. A hajó minden várható lépésre készültségben volt... A doktorok asztalkáin felsorakoztatott amputáló eszközök látványa szinte megdermesztette az ember vérét. Mindnyájan nagyon izgatottak voltunk, de félelemnek, vagy megbánásnak nyoma sem volt sehol. Meggyőződésem, hogy tisztikarunk és legénységünk olyan küzdelmet fejtett volna ki, melynél elkeseredettebbet ember még nem látott. . . Bizonyosak voltunk abban, hogy ha csakugyan összecsapás kezdődik, a győzelem a miénk lesz. De bizony sok derék ember élete veszett volna el, sok családot és otthont boritott volna gyászba egyegy szeretett férj, vagy fiú elveszte. . .” Ezekben a válságos órákban ismét felkereste Ingrahamot az az emigráns küldöttség, mely Szmirnába érkezésekor legelőször tájékoztatta az incidensről. Nem tudhatták, hogy történt-e azóta a dologban valami lényegesebb fejlemény és éppen aziránt akartak érdeklődni, hogy mi is várható. Villámcsapásként hatott rájuk Ingraham kijelentése, hogy ultimátumot küldött az osztrákoknak és az néhány órán belül lejár. A küldöttség tagjai az izgalomtól valósággal magukon kivül távoztak. Elterjesztették a hirt s nemsokára csoportok kezdtek gyülekezni a part mentén, a mólók, cölöpök, lejárók mellett. Ingraham fel és alá járkál a parancsnoki hídon. Az idő most már nagyon rövid. 15 A közfelháborodás ennél komolyabb méreteket is öltött, mint a szmirnai és konstantinápolyi amerikai megbizottak 1853. évi hivatalos levelezéséből kiviláglik. Eszerint Koszta elrablásának napján egy fiatal osztrák tengerésztisztet, báró Hackelberget, meggyilkolták Szmirnában, az osztrákoknak “egy Martin Koszta nevű egyénnel szembeni” viselkedését megbosszulandó. Állitólag egy “Baschish Ferdinánd nevű magyar” (?) volt a tettes, aki “a szmirnai angol káplán háziszolgája” volt és — eddig még fel nem deritett okokból — amerikai útlevél, vagy menlevél birtokában volt. A szmirnai amerikai konzul és a szmirnai török kormányzó megbízottjai a gyanúsított lakására mentek, őt ott találták és letartóztatták, de "Baschish” időt kért arra, hogy átöltözzék, mielőtt velük menne. Átment egy másik szobába; az urak vártak jóidéig, majd gyanút fogtak, a másik szobába mentek — és azt üresen találták. A ház elé előzetesen kivezényelt török rendőrök azt mondták, hogy ők “senkit sem láttak távozni.” További adatunk ezidőszerint nincsen. Hát csakugyan a fegyvereknek kell most már beszélniük ? Csakugyan őt választotta ki a végzet arra, hogy egy osztrák-amerikai háború első lövésére kiadja a parancsot? Valóban itt és igy, Kosztán és rajta keresztül, kezdődhet meg a történelem egy uj s ki tudja mi mindent magával hozó fordulata? Ha legalább beszélhetett volna fölötteseivel, a Földközi-tengeri flotta parancsnokával, akár magával a tengerészeti miniszterrel, hiszen kétségtelen most már, hogy az ügy fontossága felmérhetetlenné vált s következményei beláthatatlanok. Mit mondanának? Mit tennének ők? De Amerika nagyon messze van. És most már különben is minden késő. A “Hussar”, mint valami nagy kérdőjel, melynek ive alatt Koszta Márton a pont, a közelből mered Ingraham elszánt, elborult arcába. Néhány órával előbb, déltájban, a legénység tagjai leveleket Írtak haza. Egy altiszt levelében olvassuk: “Reméljük, kedves feleségem, hogy ez a dolog, amiről csak előző levelemben fogsz olvasni nemsokára, valahogyan rendbe jön. Parancsnokunk tudja, mit csinál; sorsunkat mindig szivén viseli és úgy érezzük, hogy csak azt teszi, amit tennie kell. Ma reggel sokunkkal váltott néhány szót. Nyugodt és elég jó kedélyű volt, pedig tudjuk, hogy talán semmit nem aludt az éjjel, lámpáját egy pillanatra se oltotta el. Nekem azt-mondta: ‘Bili, lehet, hogy tánc lesz itt ma. Meg kell mutatnunk az osztráknak, hogy tud muzsikálni az amerikai. Nem hagyhatjuk el azt a szerencsétlen fickót.” Az a bizonyos Cossa (Koszta). Hát majd meglátjuk, kedves feleségem. Voltunk mi már bajban, mégis itt vagyunk.” 16 Ingraham és segédtisztje lassan, feszülten sétál a fedélzeten. Meg-megállnak, az osztrák hajókat kémlelik. Egyszerre megtorpannak. Mi ez? Nem mentőcsónak az, amit most eresztenek le a “Hussar”-ról? Segédtisztjére néz a kapitány. Az is látja; szinte visszafojtja a lélegzetét. Többen szállnak a csónakba. Valamennyien egyenruhában. De mégse valamennyien! Van köztük egy — egyetlenegy — civil. . . Egy civil. Az az egyetlenegy civil, aki a “Hussar” foglya. Kosztat kiadják az ultimátumra! 16 William Torrence Sowders levele családjához Baltimore, Md.-ba. Ezt később felesége elküldte Ingraham családjának Charlestonba. 19
