Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-11-01 / 11-12. szám
HARSÁNYI ZSOLT A lakoma Tíz esztendeje, hogy Harsányi Zsolt, akinek társadalmi, történelmi és eletrajzregényei számos európai nemzet nyelvére fordítva képviselték az újabb magyar irodalmat, elköltözött az élők sorából. 1943. november 29.-én, félórával azután, hogy a “Galgó három felesége” c. regénye kéziratának utolsó lapjára ezt a szót írta “vége” — az íróasztalra borulva eszméletét vesztette, amit soha vissza nem nyert többé. Az itt közölt elbeszélés szövege az író hangját megőrző egyetlen gramofonlemezről való, amelyet a budapesti rádió a halál napján játszott le hallgatóinak. Hosszú sorban álltak előttem. Az ajtóban az Ember sugárzott, a vendéglátó. Születésnapját ünnepelte. Nem dísszel és pompával, hanem szelid szerénységgel. Tudtuk valamenynyien vendégek, hogy nem fogunk mást kapni, mint egy harapás kenyeret és egy pohár bort. Az érkezők egymásután járultak a Vendéglátó elé. — Uram — mondta az első — eressz be, én méltó vagyok, hogy asztalodnál ülhessek. Tudós vagyok. Ifjúkoromban egy szikra villant át gondolataimon, egy szempillantás alatt kitárult előttem a felfedezés óriás volta és azóta csak ennek a gondolatnak élek, hogy a világosságot szolgáljam. Tudva tudom, hogy nagy dolog, amit kitalálnom adatott. Egész életemet odaadtam a gondolatnak, hogy használjak, de az emberek, akikért dolgozom, nemcsak kinevetnek és szidalmaznak, hanem bántanak és üldöznek is. El fogok pusztulni, Uram, gyalázatban és szegénységben, és kimondhatatlanul szenvedek, mert velem pusztul a gondolat is, amelynek idő, pénz és segítség hijján még nem tudtam testet adni. A félreismertség vértanúja vagyok. Eressz be! A fehér Vendéglátó szeliden bólintott és a látogató örvendezve belépett a küszöbön. Utána jött a másik. — Eressz be, Uram, én kisgyerek vagyok még, amint látod. Se apám, se anyám. Könnyel eszem az árvák keserű kenyerét. Nincs, aki megfogja a kezemet, nincs, aki megcirógassa az arcomat, pedig sóvárogva éhezem a szeretetet. A felnőttek hétköznapi hajszájában úgy hányódom, mint az eldobott utcai papírdarab a szeles és sáros esőben. Eressz be, Uram, mert éhes vagyok és ehetném. Eressz be, mert fázom és szeretnék melegedni. Az Ember bólintott. A didergő gyermek boldogan sietett be a házba. Megszólalt a sorban következő: — Eressz be, Uram, én költő vagyok, aki csodálatos álmokat álmodom. Álmélkodó és boldog arccal mesélném azokat mindenkinek, akik körém ülnének, csak azért, hogy örömet okozzak nekik és lelkűket megfürösszem. De nem hallgat rám senki. Ülök az út szélén dalaim csodájával és megrugnak a vásárra siető kalmárok öszvérei. Elmondhatatlanul szenvedek, Uram, hogy senki nem ujjong velem. Eressz be! A fehér jelenség néma intéssel engedte be őt is. — Uram — szólt egy sápadt asszony a sorban — én felneveltem hét fiamat, ember lett mind a hétből, pedig özvegysorban kínlódtam végig életemet. Éjszaka fontam és nappal mostam. Elvettem a számtól a falatot és azt hazudtam, hogy már ettem, mikor nekik jó étvágyuk volt. Most már előkelő és gazdag ember mind a hét. Családja van mindegyiknek és nagy rangja. De engem mind a heten megtagadtak. Szégyenük ruhám szegénységét és elfordítják fejüket a hintóbán, ha meglátnak fájós öreg lábammal az utcán bandukolni. Szeretném őket anyai karommal megölelni, de nem akarnak tudni rólam. Ne büntesd őket, Uram, csak az én szenvedésemet szánd meg és eressz asztalodhoz. Csendesen intett az Ember és az anyóka becsoszogott a küszöbön. Most énrám került a sor. Felnéztem a súgárzó alakra és csak ezt mondtam: — Uram, én magyar vagyok. Ő a fejemre tette szeggel átvert kezét, aztán maga vitt be a többiekhez és a lakománál jobbja felől ültetett. 3
