Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-10-01 / 10. szám
— Főleg, ha ugráltatják rajta a korongot s még jobban a húsába verik bele!.... Marci bácsi azonban nem felelt többé: a földre nézett s makacsul hallgatott mint igaz fatő, mely meg se reccsen, ha nem baltával vágnak neki. Próbálkozásaimat nem folytattam. Akkoriban jöttem ugyanis rá, hogy lopják a fát az erdőn s ez egy kicsit elvont a Marci-Csetneki ügytől. — Valami gyanús történik a nyíresben — mondtam az öreg tehenesnek s élesen figyeltem, hogy hogyan rezdiil az arca. Az öreg egy kicsit szegletesen mozdult, hogy ő is észrevett valamit, csak nem akarta fölkavarni a nyugalmat, amig bizonyságot nem szerzett. — Aztán gyanakszik-e valakire? — firtattam tovább. — Nem ő, nem gyanakszik ő senkire! De ki más legyen, mint a szakadékbeliek, csak azok jöhetnek föl egyenesen a mélyből! — Meg kéne egyszer lesni, ahogy följönnek — terjesztettem elő s megint figyeltem. — Csak nem egyedül! — vágott rám az öreg — Hisz tudja, azok sunyi népek és vadak, látnak a sötétben, mint a hiúz és megjárhatja velük! Ők ismerik a csapást, egyenesen zuhannak vissza a völgybe s nem kérdezik, hogy kit, mit. Az ő útjaikon kificamodik a mi bokánk... — Kimegyünk együtt! — ajánlottam s föltűnt, mennyire jól leírta Marci a szakadékbelieket. — Együtt csak nem ütnek le bennünket! — Ha akarja, kimehetünk. Az persze más... S egész éjjel kint ültünk a fák tövében, mintegy húsz lépésnyire egymástól. A hold bújkált a felhők közt, az ágakban szerelmesen sírt a szél, itt-ott egy-egy madár jajdult, a szakadékban nem mozdult semmi. Mintha gúzsba kötötték volna a szakadékbelieket! Marci bá el is aludt egy fának tövében, folyton hallottam az egyenletes szuszogását. Csak én virrasztottam egész éjjel. Hajnal fele, mikor pirkadni kezdett, ő is megmozdult. — Ne, most már nem jönnek! — mondta s lassan hazafelé indultunk. — Hát nem akkor jönnek, mikor az ember les rájuk! — bölcselkedett az öreg — Megérzik azok, mikor az utón piros a tilos lámpa! — s valami kaján, táncolón fölényes volt benne. Kíváncsin, a szemem sarkából néztem. Aztán lebotorkáltunk a kövek és gyökerek közt a vékony erdei ösvényen. A hajnal fölrepítette kedvemet, de az álom a másik oldalon lehúzott. Kalyibámhoz érve ledűltem a díványon s rögtön elaludtam. Álmomban előbb még sok minden rángatózott, de aztán megnyugodtam s az ebéd idejét is átaludtam. Csak a tehenek ébresztettek fel kolompjukkal, mikor esteli begyűjtéskor elténferegtek a kút előtt. — No, Marci bácsi, hát ma is kimegyünk? — jöttem hozzá kócosán, álmosan. — Ma is hát! — Mert az öreg kitűnően aludt. S a harmadik nap aztán kijelentettem, hogy én ma nem bírom s Marci bácsi is úgy vélte, hogy neki már a faluba kell lemennie. Éjjel azonban csodálatosan langyos volt a levegő s már hozzá is szoktam a virrasztáshoz, azonkívül meg valami kíváncsi nyugtalanság is bántott, úgyhogy az öreg intése ellenére megint bepirseltem magam a nyiresbe, csak úgy egész egyedül. Alighogy aztán elhelyezkedtem kicsit a fák közt, recsegni, élni kezdett az erdő. — A szakadékbeliek! — állt el bennem a lélekzet s hosszú másodpercekig csak a saját szívverésem zaját 22 hallottam. Majd kibújt kicsit a hold s ott láttam meg az úton lóval és kocsival a szakadékbelieket: Marci bácsi volt a két nagyobbik fiával. — Ejh, no! — dörmögtem, de nem is Marci bácsi volt. Valami szokatlan alak. Ha az ember a másiknak álmába les be, akkor látja meg így: kísértetiesen, a valón túli fényben s kiferdülten, úgy, ahogy igaz természete a saját mélyéről följön. A lovat az úton hagyták a szekérrel, az emberek meg óvatosan széllámpát gyújtottak s úgy jöttek szerszámaikkal a fák közé. Aztán serényen lopták az erdőt. A tövek egyik részét csak el kellett cipelni. — Úgy! Hát ezek voltak a szakadékbeliek! —ámultam s látcsövemen keresztül egész jól láttam az öreg sunyi képét, ahogy meg-megcsillant a lámpafénynél. Ám az is más volt, mint amilyennek eddig ismertem! Most komor volt, gondtelt, kapzsi és rút, minden mozdulatát csak a munkára összpontosította, lármázott a fiaival, szidta, nógatta őket, a humor, a gondtalanság, a bölcs derű egészen hiányzott. Hát ezek voltak a szakadékbeliek! — Ejh no! — dörmögtem — Marci bácsi! — s a fejemet ráztam, mintha valóban kísérteteket láttam volna. Aztán lassan, óvatosan, keserűn, kiábrándulva, bölcs mosollyal megindultam hazafelé, hogy mégis megkaptam őket. Másnap délután, mikor a jószágot gyűjtötték be a kútnál, találkoztunk. Valami csúnya, átdorbézolt volt Marci bácsin, mosolya ferdén lobogott, mint a rossz húzatba került gyertya lángja s kétszer is lesúnyt előttem. Csak hosszú másodpercek múltán világított elő a humora, mint a gyertya mögött fölcsavart lámpa. — No, Marci bácsi — jöttem s kis szünetet tartottam — Hát: láttam a szakadékbelieket! Hárman voltak meg egy ló, az istenfáját! .... Az öreg ember értetlenül bámult. Előbb azt se értette, mit mondtam. Aztán kék lett, megkövült s a földbe szeretett volna süllyedni. — Éjjel rosszakat álmodtam s így láttam meg őket — egészítettem ki. — Öceg! — folytattam aztán — Tudom, ismeri őket s hát izenem nekik, hogy ha folytatódik, a csendőrökkel fogatom el mindahányat! Most aztán megígér egyet: megígéri, hogy a szakadékbeliek ezentúl nem fogják bántani Csevetnekinét sem. Ez a békeföltétel. Az öreg egy darabig állt, mintha főbe kólintották volna, majd darabosan nyújtotta a kezét. . Mikor kezet fogtunk, a szemembe nézett s mosolygott. Most először láttam szemeiben a hála fényét. A bírtok fontosabb volt neki a civódásnál. Marci bácsi aztán állta a szavát s olyan csönd lett a hegyen, hogy újra csak a csillagok táncát hallottuk az. égen, a tündér-leányok selyemsuhogását s a tündér-legények szikrázó sarkantyúit a csizmájuk sarkán. Gyönyörű idő volt, igazi pihenő, a költők és az ősvilág aranykora. A bőröm is arannyá pörkölődött tagjaimon a vad, naptüzű boldogságban. Mintegy két hét múlva Csevetnekiné csúszkált el vadászházam előtt. — No mi az, Csevetneki néni? Hogy érzi magát? — kérdeztem büszkén. Csevetnekiné azonban meg volt roppanva, öregedve. Kezével intett: — Tudja a fene! Az ember megvénül s a kutya se törődik vele! Ennek a vén Marcinak is már csak levegő vagyok. A szénát se lopja többé, tilosba se jár, az ember azt se tudja már, miért élt.... — s mérgesen és savanyún csoszogott tovább.
