Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-10-01 / 10. szám
KISDY TAMÁS A ItauaiXMt Ez ott történt a vadászkalyibám alatt, a havason, ahová nyár elején pihenni, ősszel meg puskázni jártam. Eszményi hely volt: a ház előtt tisztás, rét, kilátás; alattam szakadék; messze, lent a mélyből fölcsillanó tó, amely tükörként látszott pihenni a lenti dolgok párakörében; a ház mögött pedig egy csudás, lantnövésű nyírfa, amely, miután a szél kisírta magát benne éjjel, a hajnal aranyába ázott bele. Minden együtt lett volna, hogy ez a két-három hét kiragadjon a létből és fölé emeljen. A sziklák alatt, a szakadékokban azonban emberek éltek s ezek, akarva-nem-akarva is úgy töltötték ki napjaim egyik részét, mint az ihletbe ragadottak alsó rétegeit a nyomor tudata. Volt itt egy tüskésképű öreg, Marci bácsinak hívták. Azt hiszem, azért maradt mindég beretválatlan, hogy sose lássák meg igazából a képét. Rövid kis pipáját ravasz humorral rágta s kitünőeket pöfékelt belőle, de messze szétágazó csempész- és feketepiac-ügyei voltak, a csendőröknek is rég szúrta a szemét, s vasárnap, mikor a munka szünetelt, az embereket heccelte a kocsmában, nem is tudni mindég, ki és micsoda ellen. Marci bácsi a havason legeltetett, de ezzel a békés foglalkozással is csak álcázta igazi tevékenységét, mert, hogy egyebet ne mondjak, a szomszédokkal is állandó háborúságban állott. Csevetneki néni sipító, vén banya volt, aki egy földlyúkban élt, egyedül gyanakvó, komisz természetével. Azt suttogták róla, hogy mérget étetett lustaeszű, lajhár emberével s mikor az meghalt, megörökölte a nagy legelőt. De nem kell ide annyi magyarázat: meghalt az a szegény ember magától is egy ilyen hárpia mellett! Most fösvénykedett és mindenét féltette, persze az egy nyelvét kivéve, amely a sok kopástól és koptatástól igazi gyilokeszközzé élesedett benne. Jaj, csak a közelébe se volt szabad menni! Marci bácsi a gulyát a házam mögött hajtotta föl mindennap. A keresztútnál kút volt, nagy kővályúba csurgó vízzel. A tehénnép ivott a kútból s elténfergett előtte. Marci bácsival rendesen tízéves kisfia is följött, szilaj, villogószemű kölyök, aki — mint holmi töredék-villám — botjával ugrált tehénről tehénre s így verte odébb a kútnál megakadt jószágot a nap fele, az emelkedő havasi legelőre. Maga Marci bácsi azonban szívesen elácsorgott velem. Megtárgyaltuk a nap eseményeit s a várható időről igyekeztünk véleményt alkotni az égen föltűnt előjelek nyomán. Marci bácsi nagy lélekismerője volt a tájnak, ismerte minden megnyilvánulását s hunyorgó szemeivel értelmezni is tudta, mint országos vásárban a fölágaskodó ló mozdulatait. Mostan ugyan egy hete állandó, jó idő volt, semmi jele sem volt annak, hogy meg fog változni s az idő nem lehetett vita tárgya, az öreg hát odajött napra kitett forgószékemhez s kedélyes hunyorgatással a térdemen kinyitatlanul heverő könyvre mutatott. — Hát megy-e á tudomány? — Most csak legeltetem a gondolataimat, — válaszoltam nyújtózkodva s fölgyűrt ingújjamban élveztem a gyönyörűen butító napsütést, miközben lábaimon is bokáig vertem le a harisnyát. • — Hát ha legelteti, akkor tejet is adnak! — ravaszkodott az öreg. — Adni adnának, csak vevő nincs rájuk az ilyen nehéz időkben! — sóhajtottam. — Miért nem ír valami tilosat? — csapott le rám az öreg. — A tilosra mindég akad vevő! — s látszott, hogy alaposan érti a tárgyát. — Hát a magáé is csak azért olyan kapós, mert tilos? — támadtam tréfásan. Ő azonban vigyorgott: — Nem ártott meg neki, hogy eltiltották a szabadforgalmát! Mert lássa: a jegyrendszerrel mindenki rájött, hogy dukál neki a vaj s most az is fogyasztó lett, aki beérte eddig marhazsírral, míg a régi, nagy kuncsaft feketén kell vegye... Ez kiterjesztette a piacot. Hát ha maga is tilosat hirdetne s aztán elkoboztatná egy kicsit, hogy a nagyobbik fele megmaradjon.... — s pipás fogai egész kijöttek a bajsza alól. Nevettem. — Ért hozzá, öreg! Ismeri az emberek gyengéit! Tudja, mi a sikernek a mechanizmusa! — azután hirtelen fölemeltem a fejemet. — No és a jószág? Vájjon a teheneinek is azért ízlik annyira a Csevetnekiné fűve, mert tilos? Az öreg egy pillanatra elsötétedett. Tüskéi most furcsán álltak szerte állán, mint gabalyba csukódott sündisznó hátán a sörte. Nem szerette, ha Csevetnekinéről beszéltek. Tehenei tegnap is egész éjjel a Csevetnekiné fűvében legeltek. Ekkor azonban egy nagy foltos jószágdarab tört ki a csordából s ott törtetett most lefele a meredeken. Mintha csak az öreg rossz lelkiismerete riadt volna föl benne! — Híjnye, a Barna! — káromkodott Marci bácsi s recsegve ment utána, hogy utolérje furkósbotjával a jószág farát. Nevetve néztem utána. Ha félbeszakadt is ezzel a társalgásunk, élveztem, milyen egészséges, józan dolog volt számára a jószág. — Kilencen gyerekek! Hát kellett is a tő az ilyen terebélyhez! Szinte haragudtam magamra, hogy szóba hoztam a rossz mámi fűvét. A civódás azonban nem állt el a hegyen, az ember folyton ingerült hangokat hallatott. így hát megint elővettem az öreget. Most kerülő nélkül egyenesen a mellének szegeztem a szót. — Nem szégyeli magát, folyton piszkálni egy egyedülálló teremtést? — Az egyedülvaló? — kacagott Marci — Hisz az ördögök egész raja táncolja körül! — Aztán ne higyje, hogy csak mi piszkáljuk. A minap is kiért fogtak meg egy kis jegynélküli vajon? Kellett eljárjon a szája, mikor télen néha hat hónapig is hallgat vagy legfeljebb ha a szelekkel visankodik?! No, és gondolja, hogy ezek nem marnak vissza, ha megszúrja őket a gonosz nyelvivel? — Jó, jó, de tekintettel kell legyenek: a fiát a kocsmában bicskázták le annak idején, a lánya meg pingálja magát s a város csúfja.... — Az ám! — kacagott az öreg kajánul. — A gonoszság kívül-belül szöges s vissza is szúr a viselőjére... 21
