Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-10-01 / 10. szám
KEVÉS A VETÉS Ülök szomorún a vonatban, S egy daltöredék kísér szakadatlan, Tört hangja egy bús, panaszos dalnak: Kevés a vetés, sok a parlag. Fut a táj, hegy-völgy váltja a síkot, Nagy tábla után jönnek a pici csíkok; Tarlón, ugaron fel-felröppennek a varjak, Kevés a vetés, sok a parlag. A föld csupa gaz, csupa kóró, Magvát a szelekbe kiszóró. Hol a szél vet, ugyan ki arathat? — Kevés a vetés, sok a parlag. . Kihalt a mező, elvétve ha egy-két Gyerek zavarász kócos tehenecskét, Vagy roskatagon öreg ember ballag, Kevés a vetés, sok a parlag. Szomorú ősz, a felleg a tájra Ködesőjét egyre szitálja, Siratja talán, kik többé nem aratnak .. Kevés a vetés, sok a parlag. (1915) SÖTÉT ÁRNYÉK Közéig a végzet, hallom zúgni szárnyát, A romlás réme űl azon. Lelkemben én, hazám, bukásod árnyát Már negyven éve hordozom. Ez vonta gyászba ifjúságomat, Végighúzódott életem nyarán, Kísért, reeám borult, hozzám tapadt, Elűzni bárhogy akarám. magyar birodalom, — pusztán erkölcsi súlyával — megegyezésre kényszerítette az isten-császárság eszméjének utolsó képviselőjét s egy emberöltővel e ki nem használt diadal után népeinek testét szétmetélték s a maradékot koldusként állították Európa kapujába. Vargha Gyula nemcsak megérte mindezt a változást, hanem csodálatos ösztönnel meg is jósolta. Kölcsey Ferenctől Ady Endréig egyik költőnk sem érezte meg olyan végzetszerűen és nem fejezte ki akkora kétségbeeséssel a tragédia közeledését, mint Vargha Gyula: Hiába, mindhiába, Eljő az elkerülhetetlen, És én szeretném zúgó fejemet A földbe fúrni mélyen, Csakhogy ne halljam A végzet mind közelb dübörgő Vaslába súlyos dobbanását, Mely eltiporja ezt a nemzetet. Vargha Gyula azt a veszedelmet látta meg előre, amely a világháborúval szakadt a magyarságra. Mint a Statisztikai Hivatal vezető tisztviselője — a bizalmas adatok birtokában — lemérhette a magyarság gyengülését, pusztulását, ismerte a nemzetiségek erőfeszítéseit, anyagi és politikai előretörését s nem táplált illúziókat. Popa Ágoston román miniszter hírhedt könyvében — Transylvania, Object of Rumanian and Hungarian discord — meg is említi Vargha Gyulának ezirányú aggodalmait. Ezt az aggódó hazaszeretetet először sötét baljóslatokban fejezi ki költészetében, a háború alatt és után pedig gyötrődve szenvedi végig a maga önigazolásait. Látszatra meghasonlott lélek: e korban nincs senki, aki a magyarság jövőjét annyira vigasztalannak érezné, mint ő, benne szinte Kölcsey és Berzsenyi legsötétebb kétsége támad újra (Öngyilkos nemzet fia vagyok én). Azonban hangja nem a lázadás hangja, hanem a borús tartózkodásé és ő is osztozik kora vezető osztályának tétlenségében, amidőn a lappangó veszélyről ír. Öregkori költészetéből szelíd, búskomor érzés szól s ha érzés és Világnézet tekintetében a nemzeti klasszicizmus leghívebb folytatója is, a művészi eljárás és modor tekintetében az új időkhöz alkalmazta annak hagyományait: az impresszionizmus, sőt a szimbolikus látás és kifejezés irányában, változatos és finom érzékletességgel. 19 Olykor feledni kezdtem. Biztatón Föl-fölcsillámlott a színes remény — Tűnő sugár sötét, ködülte tón. — Meg elborult s hangzik folyvást felém: Álmok szegény, szegény bolondja, te, Ne álmodozzál nagy, dicső hazáról; Néped halott. Története, Mint egy koporsó, szomorúan bezárul. (1912) SZŐLŐHEGYEN Ősz az idő már, a levél Piros a meggyfán, mint a vér. Váltva a sárgás színeket, Szanaszét véres szigetek. Szél fut a szőlő-hegyen át, Hallani síró sóhaját. Panaszos jajjal nyög bele A szedett tőkék kebele. Összekuszálták levelét, Földön az oldott kötelék. Fürt, a lefosztott venyigén Nem mosolyog már az idén. Majd csak az új nyár melegén Zsendül az új fürt új venyigén. Zsendül-e vájjon? Tudja az ég: Új tavasz, új nyár jön-e még?... Sárga halálszín közepeit Szanaszét véres szigetek. Elfog a kétség, hogy a nyár Vissza nem is tér soha már. (1916)
