Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-01-01 / 1-2. szám

szédi kapcsolatokból adódó természetes érdekszövődés kereteit, következetesen gátat kell vetni, mert károsan hatna ki a dunai népek politikai és gazdasági kohéziójára. Egyebek közt már csak ezért sem tárhatunk kaput olyanok behatolási kísérletei előtt, akik — ezt nem ismételhetjük eléggé — íaji missziótudatukból és hagyományos fölényérzetükből semmit sem adva fel továbbra is a hódító hajlamú nagynémet gondolat előőrseiként viselkednének körünkben.

Minden politikán túl azonban illő volna, ha mindazok, akik oly .nagylelkűen és lovagiasan kiállnak a teljes jóvátételt áhító svábok követelései mellett, egyúttal elgondolkoznának a magyar föld eltartó képessége felett és számot vetnének azzal is, hogy országunkban kb. hány millió súlyos kárvallotja van a háborúnak és kommunizmusnak egyaránt. Fognak ezek valaha akárcsak töredékes jóvátételt is kapni az államtól? Nehezen; legfeljebb módot arra, hogy elfelejtve minden szenvedést és veszteséget, verejtékes munkával ismét felküzdjék magukat az élet tűrhetően napos oldalára. És ezeknek a magyar tömegeknek a rovására vagy mellőzésével szeretnének egyesek kivételes előnyökhöz juttatni egy többségében ellenséges gondolkodásúvá vált idegen népcsoportot?

A jövőt nyílván senki sem láthatja előre, reá vonatkozó elképzeléseink azonban egész bizonyosan irreálisak lennének, ha nem számolnánk azzal az alapvetően fontos ténnyel, hogy az 1945. óta végbement és még folytatódó politikai és társadalmi forradalomnak a nyomait lehetetlen lesz csak úgy, egy tollvonással eltörölni s visszaállítani a régi állapotokat. A tömegeknek időközben átalakult szemlélete és társadalmi igénye ezt mindenképen meghiúsítaná még akkor is, ha politikailag és gazdaságilag a legtávolabbi közösséget sem vállalja a kommunizmussal. Amikor tehát holnap vagy holnapután arra a nehéz kérdésre kell majd nemcsak az egyén, de az egész nemzet szempontjából is megtalálni a helyes feleletet, hogy kié legyen a föld, a gyár, a bank és az üzlet, s a közösség tartozik-e és mivel az egykori tulajdonosoknak, az új életre való berendezkedésnek e honalapításszerű feladatokkal terhelt légkörében a svábok köz- és magánjogi igényeinek kielégítésével előhozakodni annyi lenne, mint teljes értetlenségről tenni tanúságot a legégetőbb nemzeti problémák igazi nagyságával szemben.

Miről lesz ugyanis akkor szó? Hosszú időre szólóan eldönteni, hogy a kialakítandó új középeurópai életkeretben népünk számára milyen megélhetési és boldogulási lehetőségek állnak majd rendelkezésre és az ennek alapján biztosítható nemzeti jövedelemből mi juthat a társadalom minden rétegének. Tudnunk kell, hogy az asztalunk, legalább is jóidéig, igen szűk lesz s ahhoz alapos meggondolás nélkül idegeneket nem ültethetünk. Tekintettel a visszatelepítésre váróknak túlnyomóan földműves jellegére, meg kell fontolnunk, hogy arra sincs elegendő földünk, hogy saját mezőgazdasági népességünk egészének igényét kielégíthessük belőle. S ez a helyzet a továbbiakban csak rosszabbodni fog. A termelési módszerek fokozódó gépesítésével — ami a termelékenység és versenyképesség biztosítása érdekében nélkülözhetetlen — a mezőgazdaság munkaerőszükséglete érezhetően csökken s a feleslegnek egyebütt való elhelyezése állandó gondot fog okozni. Ugyanakkor azonban arra is fel lehetünk készülve, hogy iparunknak — ha ugyan nem esik áldozatául egy újabb háborús hullámnak — hosszabb alkalmazkodási időszak nehézségeivel kell majd megküzdenie, ami a mezőgazdaságba visszaáramló munkanélküliek révén csak súlyosbítani fogja a földművelő réteg helyzetét. Ilyen körülmények közt a sváb parasztság visszahozása nemcsak súlyos politikai hiba, hanem gazdasági érdekeink ellen elkövetett oktalan merénylet is lenne. Különösen akkor, ha a dunai országok gazdasági együttműködésének összhangja , érdekében egyik-másik nyersanyagbázissal nem rendelkező s ezért drágán termelő iparágunkat esetleg még fel is kell áldoznunk.

*

Szeretnők hinni, hogy magyarok számára az érvekből ennyi is elég. Fejtegetéseinknek esetleges egyéb olvasójára való tekintettel azonban legyen szabad még egy-két megjegyzést fűznünk az előbbiekhez. Mindenekelőtt azt, hogy a svábokkal és általában a németséggel szemben nincs bennünk egy szemernyi faji előítélet vagy elfogultság sem. Hibái mellett — ugyan melyik népnek ne volnának? — tisztában vagyunk e nagyrahívatott nép becsűlésreméltó erényeivel is. Viszont ez sem másíthatja meg ama felfogásunkat — s ezt bizonyára mások is természetesnek fogják találni, — hogy a magyarság kollektív érdekeinek a saját szűk országában meg kell előzniök egy tőle anyagilag és erkölcsileg nagyjából elszakadt idegen népcsoport emberileg bármennyire is méltányolható érdekeit. Különösen akkor, ha e csoport tagjai semmi közösséget nem éreznek a magyarsággal és országunkba mint a maguk öntudatosabb népiségének kultúrkűldetésben levő képviselői kívánnának visszajönni. Őszintén meg kell mondanunk, hogy ha a világpolitikai helyzet bármilyen újabb drasztikus fordulatának eredményekép valamikor arra kényszerülnénk, hogy a nagyhatalmak határozatából kitelepített sváboknak újból helyet kell szorítanunk a nemzetiségi elv nevében annak idején könyörtelenül és túlzottan megcsonkított hazánk területén, akkor mindenesetre annak a lehetőségnek a biztosítását követelnők, hogy velük szemben a bevándorlási politikának ugyanazokat az elveit és módszereit kövessük, amiket saját hatáskörükben a világ leghaladottabb és legdemokratikusabb nemzetei is alkalmaznak. Ilyen biztosíték hiányában jelenlétüket magyar földön egyszerűen politikai tehertételnek tekintenők, aminek veszélyeit feltétlenül meg kell előznünk. Azoktól a sváboktól pedig, akik Magyarországon maradtak, nem kivánunk egyebet, mint a népünkkel való legteljesebb azonosulást. Ez olyan államérdek, amit bárhol a világon elismernek és magától értetődőnek tartanak. A mi szemünkben nem a származás fontos, hanem a magatartás. Ezért nem láthatunk magunk között szívesen olyanokat, akik életbevágó nemzeti kérdésekben nem úgy gondolkoznak, mint a magyarság s kritikus helyzetekben könnyen ellenünk fordulhatnak.

A magyarság józanul gondolkodó nagyobbik része feladta a vegyes nemzetiségű történeti Magyarország helyreállítására irányuló “birodalmi” ambícióit s ehelyett fenntartás nélkül és tőle telhetőleg részt akar venni egy olyan dunai államszövetség létrehozásában, amely egyforma jogokat és azonos védelmet nyújt e terület minden népének. E célkitűzéssel azonban, ismételjük, nehezen volna összeegyeztethető az olyan kisebbségi csoportnak a felduzzasztása, amely feltehetőleg engedelmes eszköze lenne egy, a szövetségen kívülálló állam expanziós törekvéseinek. A szövetség keretén belül egyenrangú félként a németségnek csupán az a része foglalhatna észszerűen helyet, amely — Ausztriára gondolunk — maga is ellenáll a birodalmi gondolatnak s ragaszkodik nemzeti különállásához. Egy esetleg feléledt nagyhatalmi becsvágytól fűtött Németország szellemi függőségében élő nagyobb dunai telepescsoportnak ezért már a puszta léte is komolyan veszélyeztethetné a szövetkezett kis népek fügetlenségét.

Összegezve az elmondottakat: semmiesetre sem érthetünk egyet azokkal a taktikai erőfeszítésekkel, melyek a dunai svábság visszatelepítését jogi, erkölcsi vagy éppen “alkotmányos” szempontok mezébe búj-22